Zene

Két főszereplőnk van; az egyik a hajdani szupermodell, a másik a női nemiszerv-csonkítás. Mivel az utóbbi az előbbivel, a szomáliai születésű Waris Dirie-vel, a kilencvenes évek kifutóinak egyik legnagyobb sztárjával esett meg, a nagyra törő játékfilmeseknek valami olyas formát kellett találniuk, ami nemcsak elbírja, de valahogy egységbe is forrasztja a fényes karriertörténetet és a barbár gyakorlat elleni felszólalást.

Az alig harmincéves, svájci származású Dimitri Grimm számtalan művésznéven alkot, de legjobb zenéit egyértelműen Dimlite-ként produkálta. 2006-ig a Sonar Kollektiv kiadó két nagylemezét adta ki (Runbox Weathers, This Is Embracing), melyek remek egyvelegei az experimentális hiphopnak és a fúziós elektronikának, mégis eltérnek a hasonlóban utazó Los Angeles-i vonal képviselőinek (Flying Lotus, Busdriver) zenéitől, ugyanis a hiphop lazaságát és az elektronika élét az alkotó szépen vasalja össze olykor gyermekded dallamokkal, a természet zajaival, vagy éppen egy-egy kórussal.

Van egy remek anekdota a 155. oldalon, így kezdődik: "Egyik nap Nepálban éppen egy liánhídhoz voltunk erősítve Jean-Paullal", s valahogy úgy folyatódik, hogy a negyven-ötven méter magasságban egy hevederen lógó Jean Rochefort miként nevetteti meg a hasonló felfüggesztésnek örvendő szupersztárt az Egy kínai viszontagságai Kínában viszontagságos forgatásán.

Nos, momentán úgy fest a helyzet, hogy a nagy nemzetközi indie-rock csatában Amerika 2:1-re vezet Anglia ellenében, a közönség- és kritikai sikereket is figyelembe véve. Már a kétezres évek elején is az USA került helyzeti előnybe, amikor feltűnt a színen a Strokes, az Interpol, a White Stripes vagy éppen a Shins.

Ha Eastwood mondja (mutatja), akkor annak így kellett történnie: Nelson Mandela ország-egyesítő kísérletének szép sikere volt, amikor a dél-afrikai rögbiválogatott fehérek és feketék közös örömére megnyerte az 1995-ös világkupát. Kellett ehhez politikai akarat is; na nem a győzelemhez, azt önerőből érte el a csapat, hanem ahhoz, hogy a rögbi, ez a hagyományosan fehér játék továbbra is élvezze a sportvezetők támogatását - minden jó, ha jó a vége: a támogatás maradt, a csapat győzött, Dél-Afrika pedig egy emberként ünnepelt.

Ha figyelembe vesszük, hogy a 90-es évek meghatározó angolszász alternatív rockzenekaraira az utóbbi időben milyen nagy kereslet mutatkozott Magyarországon is, akkor felettébb furcsának találhatjuk, hogy a zsáner ez évi legfontosabb visszatérője, a kaliforniai Pavement alapos (és egyébként Bécset, Prágát is érintő) turnéján nem jutott el hozzánk. De ez csupán a reflexszerű első reakció - a magyar koncertszervezők passzivitása ezúttal tulajdonképpen megérthető. A korszak jelentős zenekarai közül mifelénk ugyanis csak azok köré gyűlt méretesebb tábor, amelyek a dalstruktúrákat és a dallamvilágot tekintve minden újszerűségük ellenére is mélyen tradicionálisak maradtak - a grunge hőseitől a Faith No More-on át, mondjuk az R.E.M.-ig. Hozzájuk képest a Pavement a maga hol alulkevert, hol masszívan hamis, sokszor vázlatszerű és gyakran teljesen ortopéd, a noise, a country, az indie-rock és a pszichedélia között csapongó zenéjével, meg az idétlen klipekben tébláboló nemtörődöm tagokkal a felületes szemlélőben könnyen roppant komolytalan társaság benyomását kelthette. Ám ez csak a felszín volt, a bolond színekben pompázó, gyűrött csomagolás. Számos híres pályatársával szemben a Pavement nem úgy csinált karriert, hogy kommerszebbé alakította a 80-as évek legizgalmasabb gitárzenéit. Éppen ellenkezőleg: sikerült neki újabb érdekes vidékekre elkalandoznia azon a barázdán, amit a Sonic Youth, a Hüsker Dü, a The Fall és társaik szántottak harminc évvel ezelőtt. Meg is volt az ára. Noha ma minden második indie-rock zenész hivatkozik rá, aktív korszakában a Pavement nem tartozott az igazán befutott zenekarok közé: öt sorlemeze közül a 92-es Crooked Rain, Crooked Rain ment a legjobban, de a megjelenése idején abból sem fogyott több kábé 200 ezer példánynál.

Pontosan nem tudjuk, hogyan fejlődött ki korunk norvég elektronikus előadóiban/producereiben a szélesen vett külvilág jogos érdeklődését is felkeltő zenei szenzibilitás, de tény, ami tény: a beteg (igen tágan értelmezett) diszkózenékre pörgő világ vagy fél évtizede a lábuk előtt hever.

A világtalan zongorahangoló - ebben az egyetlen félig (vagy inkább félig se) igaz közhelyben paradox módon ott leljük ennek az oly hasznos, mi több, nélkülözhetetlen szakmának két, egymással szorosan összetartozó jellegzetességét: a vizualitás felettébb csekély szerepét, s ebből következőleg a tevékenység igencsak szolid kulturális reprezentációját. Azt tehát, hogy a zongorahangolás nem éppen hálás, a művészi fantáziát nyargalásra sarkalló tárgy, amiről izgalmas filmet készíteni jószerint lehetetlenség.

Hogy a hosszú beállítások és a sok duma alkalmazása a 21. században mennyire számít innovatív filmkészítési metódusnak, arról lehet persze szépeket mondani, de vitatkozni teljesen felesleges. Így van ez még az olyan bensőséges lelkiismereti drámák esetében is, mint Corneliu Porumboiu (vele készült interjúnk Nagy szó! címmel a május 13-i lapszámban) rendőri története, melyben a kis rendőr kis napjai kerülnek terítékre, hogy tudniillik neki sem könnyű.

Várnai Gyula kiállítására másodszor is elmentem, hátha elsőre nem értettem jól a dolgot. Hátha csak velem van a baj, és nem látom fától az erdőt, műtől a kiállítást. Alaposan meg kell fontolni, mielőtt leírná az ember, mert Várnainak ez az első nagy összefoglalója húsz év után, és a műveket, amelyeket a Stúdiótól a Ludwig Múzeumig a maguk konceptuális önállóságában lehetett eddig látni, most végre egyszerre mutatják be. A művek élete az addiginál kötöttebb rendszerben folytatódik, mert külön-külön mindegyik kiváló fogalmi entitásként működik, az egymáshoz, a helyhez, az időhöz és egyéb, nehezebben meghatározható tényezőkhöz (mint mondjuk a kurátori koncepció) való viszonyulásukat azonban először próbálják ki.

Van egy fősodor - amely nemigen sodor, néha csak cammog -, és vannak kacskaringók, kitérők és betétek; mindösszesen jól földagadt a Pintér Béla Társulat legújabb produkciója, a Szutyok. Ami amúgy pontosan erről szól, a szutyokról, noha ez itt tulajdonnév, az intézetből örökbe fogadott kamasz lány gúnyneve.

A dokumentumfilmes Maysles testvérek a hatvanas-hetvenes évek számos kisistenét lencsevégre kapták, megvolt nekik Brando, Capote és a Beatles. Nem maradtak le az altamonti koncert halálos késeléséről sem, de leghálásabb alanyaikra nem a koncertszínpadokon, hanem a gazdagoknak otthont adó Long Island-i East Hamptonban (NY, USA) bukkantak.

A Sick Of It All pontosan ugyanaz a hardcore-színtéren, mint mondjuk metálban a Slayer vagy a Motörhead: tiszteletre méltó munkássággal rendelkező társaság, ahol a zenészek már a pályafutásuk legelején rátapintottak valami kimondottan sajátosra, és azóta sem tértek le a kitaposott útról. Mindezt úgy, hogy nem nagyon sikerült gyenge albumot csinálniuk, mert nagyon okosan éppen akkor vonultak kicsit vissza a lemezkészítés-turné-lemezkészítés mókuskerekéből, amikor úgy érezték, hogy kezdenek megfáradni. A Based On A True Story négyéves szünet után készült, és pontosan olyan, mint amikor az ember feltöltődve és kipihenten egy máskor komolynak és felelősségteljesnek ígérkező feladatnak is habzó szájú lelkesedéssel vág neki.