Zene

A Metropolitanből egy éve élőben közvetített Hamupipőke-előadás semmit sem öregedett. És nem azért, mert már a bemutatón is öregecske volt (vannak ilyen produkciók), hanem mert a mesék kortalanok.

Irodalmi nemzet vagyunk, mi több, sokak szerint a kortárs magyar irodalom rég nem látott módon prosperál, nem véletlen hát, hogy boldog-boldogtalan író akar lenni, és se szeri, se száma az íróiskoláknak. A keresletet a piac alig győzi kielégíteni, mindezek tükrében viszont furának tűnik, hogy nálunk mindeddig hiányzott a nebulók tudásszomját kielégítő írásos oktatási anyag.

Valamikor réges-régen (úgy húsz éve), egy ősi, legendás birodalom szívében (valahol New York környékén) egy legény, kit kedveltek az istenek (Jordan Mechner programozó) belevágott élete kalandjába, és verejtékes munkával megalkotott egy varázslatos szerkezetet (a Prince of Persia elnevezésű PC-játékot), amivel leigázta az egész világot. És ami a titánok erejével (elképzelhetetlenül sok pénzzel) ajándékozta meg őt. Abban, hogy a találmány a számítógépes játékok (egyáltalán, a számítógépes mindenfélék) őskorában hatalmasat robbant, nincs semmi meglepő, elvégre hőse, egy mérsékelten izgalmas környezetben tüsténkedő herceg hihetetlen dolgokra képes: megy, ugrik, guggol és üt.

Az operaházi Májusünnep utolsó estéjét vitán felül a nagy basszista és még nagyobb énekes színész, Ferruccio Furlanetto fellépése ígérte maradandó élménynek, s a 61 éves művész nem is adott okot a csalódásra. Pózba merevült, szívszorítóan magányos Fülöp királya a kevés eszközzel, apró gesztusokkal is hatalmas színpadi effektusokra képes zenés színházi alakítás, a realista szerepformálás diadala volt, melyet a kisebb kopásaival együtt is változatlanul nemes és gazdag hang, Furlanetto valóban összetéveszthetetlen basszusa avatott megejtően érzékivé.

(1933-) kései pályája valósággal csoda. Megrettentünk, amikor a kilencvenes években hírét vettük halálosnak tűnő betegségének, és aztán hálát adtunk istennek 2004 áprilisában, amikor a Zeneakadémián mégis láthattuk egy felülmúlhatatlan Mahler Kilencedik-előadással.

hozta a sors, hogy három olyan magyar lemez került egymás mellé, amely messzire rugaszkodott a népzenétől.

Visszatekintve tiszta sor, hogy 1991-es lemezével, az úgynevezett fekete albummal a Metallica nem csupán pályafutása kereskedelmileg legsikeresebb munkájához jutott el (világszerte kábé 22 millió példány talált gazdára belőle mostanáig), hanem egyúttal abba a ligába is megváltotta a belépőjét, ahol a Rolling Stones, az AC/DC vagy mondjuk Paul McCartney serénykedik. Örökbelépő ez, alábukni ebből a magasból már nemigen lehet. Halálosan felboszszantotta a kemény magot a Load? Mindenki pocséknak gondolta a St. Angert? Sokan a legjobb indulattal is csupán középszerűnek a két évvel ezelőtti Death Magneticet? Mindez öltésnyit sem számít, a zenekar akkor is bármikor súlyos telt házak előtt kalandozhat szerte a világban, ha az elmúlt tizennégy évben a legizgalmasabb produktum, amihez a nevét adta, egy komoly magánéleti és zenekari krízishelyzeteket megörökítő dokumentumfilm, a Some Kind Of Monster volt.

Ausztrália kétségkívül szép ország, bizonyára ezért van olyan messzire. Kenguruk lakják temérdek lélekszámban, nagy területeket foglalnak el rajta a gondosan ápolt szőlőbirtokok, mindenhol van körülötte szép homokos, ugyanakkor fövenyes tengerpart is, ráadásul évente nagyszabású teniszversenyt rendeznek Melbourne-ben, az ausztrál nyílt bajnokságot, ami úgynevezett Grand Slam-torna - és a sydneyi operaházat direkt ki is hagytam, bár biztos ki is felejtettem még néhány ezt-azt. Mindennek mozgóképes ábrázolása távolról sem hiábavaló, lásd még Travel Channel (régen az ilyet a mozis zsargon "ibuszos filmnek" nevezte, de az még a háromharmados többség idején volt). S ha önök most azt kérdezik, hogy tényleg ugyanarról a filmről beszélek-e, mint ez a jóképű csávó itt a szomszéd lapon, nos, jogos a kíváncsiságuk. Ám a válasz mégis egyértelmű igen.

A Thália Színház által rendezett Rivalda Fesztiválon tizenhárom vidéki előadást láthatott a budapesti közönség és a színházi szakma, s ha "a képünk ferde", arról bizonyosan nem a szervező színház tehet. Egy ilyen rendezvényt nem a rossz, gyönge előadások minősítenek, hanem a jók és a legjobbak - elsőként az, hogy van-e ilyen egyáltalán. Most volt, több is - köztük például a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház decemberben bemutatott A revizor című produkciója.

Nem gyakran, de azért előfordul, hogy kortárs képzőművészeti alkotások nem művészi indíttatásból készült tárgyakkal/művekkel kerülnek egy kiállítótérbe (intermediális alkotások tudománytörténeti rekvizitumokkal, futball tematikájú munkák Puskás Öcsi hagyatékával, kör alakú festmények muzeális lövészegyleti táblákkal). Az egymás mellé helyezés célja sokféle lehet - az árukapcsolástól, azaz a kortárs művészet iránt kevéssé fogékony nézők bevonásától kezdve a művészek inspirálásán keresztül egészen a kurátori különcség demonstrálásáig -, a Csepel Galériában látható kiállítás esetében ez talán a személyes motívumok kiemelése, az egyszerű használati tárgyra vagy a műalkotásra rárakódó gondolatok, emlékek, események kidomborítása volt. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a kiállítás alcíméhez valamilyen módon még a kortárs művészek is viszonyultak, pedig ez eredetileg a bárki számára nyitott, úgynevezett emléktörténeti pályázat címe volt.

Ahhoz képest, hogy Chico Buarque nem járt a helyszínen, és így írta meg Budapest című bestsellerét, nagyon közel jutott a magyar mágikus valósághoz. Legalábbis a filmváltozatból ez derül ki, hisz valóban nálunk folyik a Duna, mely maga a varázslat, a város főútja pedig kétségkívül az Andrássy út, melynek kopottas kapubejárói egzotikus belmagasságú polgári lakásokhoz vezetnek, s az sem elképzelhetetlen, hogy bennük görkorcsolyázó, szép tanárnők nevelik gyermeküket.

Brutális rituális gyilkosság, a legfelsőbb körökbe vezető nyomok, egymással rivalizáló bűnüldözők, akik közül a jobbik fiú végig tévúton halad - a fele is elég egy jó krimihez. Ha pedig mindennek színtere a gyors tempóban nagyvárosiasodó I.

A kanadaiak fellépése után két fontos tanulsággal lettem gazdagabb: az egyik, hogy a Duna közelről rettenetes halszagot áraszt, a másik pedig, hogy a Wolf Parade annyira mégsem jó zenekar. A koncert azért alapvetően rendben volt.

Mivel néhány évvel ezelőtt a bécsi Arenában megtapasztaltam, hogy a kortárs popzene Jean-Honoré Fragonard-ja soktagú zenekara nélkül, a bódítóan extravagáns hangszerelések mellőzésével, mindössze a zongorája vagy az akusztikus gitárja segítségével is képes lenyűgözően szuggesztív és szórakoztató lenni, ez év elején ijedelem nélkül fogadhattam a hírt, hogy kanadai hősünk százszázalékos szólómunkára készül, amin kizárólag az énekhangja és a zongorajátéka kap majd szerepet. Rufus Wainwright az All Days Are Nightsról azonban nemcsak a további hangszereket száműzte, hanem ezzel egy időben javarészt eltávolította az őt annyira jellemző játékosságot és a lerázhatatlanul tapadós dallamokat is. Wainwright hatodik stúdiólemeze a gyásznak, a bánatnak, a veszteségnek szentelt anyag.