Zene

Ha zenei téren anglománok vagyunk, idén több olyan találkozást is megvalósíthatunk majd a Szigeten, amelyért pár éve a fele királyságunkat is odaadtuk volna.

A Turbonegro, Norvégia büszkesége Jello Biafra szerint 98-ban "minden idők legfontosabb európai lemezét" készítette el, és ha az efféle állításokat némiképp túlzónak vélhetjük is, vitathatatlan, hogy kevés szórakoztatóbb társaságot adott a világnak a vén kontinens. Az elmúlt húsz év során a zenéjében a klasszikus rock- és punkzenék jellemzőit a legtökéletesebben vegyítő zenekar kiváló számokat írt többek között matrózokról (Sailor Man), neohippikről (Hobbit Motherfuckers), a billentyűsük pizzasütödéjéről (The Age Of Pamparius), a kövérség (Everybody Loves A Chubby Dude) és az anális szex (Rendezvous With Anus) örömeiről. A zenekar szövegíró vezére, a basszusgitáros Thomas "Happy-Tom" Seltzer (fotónkon fehér matrózruhában) korábban befektetési tanácsadóként és kabarészerzőként is dolgozott, jelenleg tévéműsort vezet. A jeles zenész, akit Oslóban értünk el telefonon, a hőségben hajlamos kiesni kicsit a szerepéből: míg általában a badarságait is a legteljesebb komolysággal adja elő, ezúttal nemegyszer belenevetgélt a kagylóba.

Az idei Szigeten metálfronton is (ahogyan az elektronikában) a kilencvenes évek lesznek terítéken: akár nagy visszatérőkről van szó, akár strapabíró túlélőkről, a húzónevek között feltűnően sok az igazán jelentőset még az előző évtizedben alkotó brigád. A múltidézés persze nem feltétlenül egyenlő a bágyadt nosztalgiázással.

Noha az 1928-ban a Virginia állambeli Lexingtonban született, az ötvenes években Bostonban és New Yorkban tanult, 1957-ben végleg Olaszországban letelepedett képzőművész egyike a kortárs legnagyobbaknak, ha jól tudom, kiállítása még soha nem volt Magyarországon. Ausztriában is most mutatkozik be, igaz, mindjárt egy retrospektív tárlattal; és ez még a Twombly-szakértőknek is kínál újdonságot, három képet a művész egyenesen ide készített, és nem egy fénykép vagy festmény akad, mely még soha nem szerepelt a nyilvánosság előtt.

Baj van, ha a regényhős rögtön a legelső oldalon egy "álmos, pimasz kifejezést" sugárzó szempárral találja szemben magát egy mexikói csehóban, de a baj, azon belül is a női baj a műfaj sajátja: James M. Cain kifejezetten az ilyenekre specializálta magát, az Európánál meg is jelent nemrégiben az életmű három bajügyi alapvetése (A postás mindig kétszer csenget, a Dupla vagy semmi és a Mildred Pierce). A Szerenád sztorija - ahogy kell, a főlúzer egyes szám első személyű előadásában - a 3 pesós férfiúi önbecsülés szintjéről rugaszkodik neki; kávéra és piskótára még csak telik ennyiből, de az álmos és pimasz tekintet tulajdonosának meghódítására aligha.

Változik a világ, és minden híreszteléssel szemben a progresszió sem veszett ki belőle egészen: még a világpremier előtt megtudtuk, hogy a hatodik Potter-filmet nem más értelmezői kör üdvözölte, mint a Vatikán (a szériát korábban kiátkozásokon edzett nyelvezettel ledorongoló) félhivatalos lapja, a L'Osservatore Romano. A lelkes klerikális recepció baljóslatú üzenet: ugyan miféle gótikus horrorba hajló fantasy az, amit még ők is a keblükre ölelnek? Nos, igencsak szordínós mulatság.

A kolozsvári lap mintegy nyolcvanéves hagyományokra tekinthet vissza, és az utóbbi húsz év során a célkitűzései lényegüket tekintve változatlanok. A legszélesebb értelemben vett társadalomtudományok köréből válogatott kérdések szervezik a húzórésznek számító tematikus blokkokat, amelyek azzal az igénnyel készülnek, hogy az adott szakterület számára releváns írások a laikust is eligazítsák.

kínálja számunkra az a háromlemeznyi felvétel, mely a jeles amerikai pianista, Richard Goode és a Fischer Iván vezényelte Budapesti Fesztiválzenekar termékeny, immár több pesti koncertet is tartós élménnyé avató munkakapcsolatának négy év előtti állomásán, 2005-ben készült. Az ilyesféle összkiadásokat rendszerint az etalonállítás nem (vagy legfeljebb csak alig) titkolt szándéka motiválja, s ezúttal az öt versenymű esztétikai-zenetörténeti ívét markánsan megrajzoló Goode-nak sikerült is e nagyralátó vállalkozás.

Végy két eltérő nemű, 30 feletti lúzert. Erőltesd össze őket egy kínos randin a szingliklubban.

picivel tán asszonyosabb, mint 1985-ben, amikor először hallhattuk, miként lesi ki intim ügyeit Marlene a szobája faláról, de ez egyrészt 24 év és gyerekszülés után természetes, másrészt semmi jelentősége - viszont a hangja mit sem változott. Ugyanaz a tiszta, látszólag eszköztelen, mégis határozott kifejezőerővel bíró énekhang, s persze a régi csábítás: értelem és érzelem, együtt, ahogy a legjobb.

Az ördög tudja, hogy mennyire vagy semennyire nagy baj, de kétségkívül ahhoz vagyunk szokva a moziban, hogy a rosszarcú haverok várnak egy hatalmas, ám koszos és ósdi járgánnyal a térnek is beillő széles utca túlsó oldalán. Aztán irány új köztörvényes kalandok után... Valamivel jobb, bár ritkább esetben egy hidrogénszőke, festett arcú szerencsétlen vár, panofixbundában.

Ennél jobb pedigrével és gyanúsabb tartalommal rég indult tévésorozat a bevállalósak mezőnyében. A produceri piramis csúcsán Steven Spielberg személyesen, a szellemi anya szerepében Diablo Cody (a Juno Oscar-díjas forgatókönyvírója, volt sztriptíztáncos, önjáró médiaszemélyiség), a főszerepben pedig Toni Colette, aki nem kompenzálni jött át a nagyvászonról a kisképernyőre, hanem a kihívás kedvéért. A kihívás hivatalos neve disszociatív identitászavar, a nem hivatalos pedig Tara: férjezett, kétgyermekes, dolgozó asszony, akiből stresszhelyzetben kibuknak alternatív énjei.

1999 áprilisában a coloradói Columbine-ban két kamaszkorú diák vérfürdőt rendezett az iskolában - talán a legismertebb borzalom a sok közül. Michael Moore híres Kóla, puska, sült krumpli (Bowling for Columbine) című mozgóképes röpiratának is ez az alapsztorija.

Tizenkettedszer rendezték meg idén Európa egyik legrangosabb és legerősebb könnyűzenei fesztiválját. Bár az eső nem kímélte a résztvevőket, ez cseppet sem vont le az esemény élvezeti értékéből.