Az úgynevezett stílus is a legtrendibb világirodalmi mintákat követi, az expresszionizmus vagy az új tárgyiasság jegyei félreérthetetlenek: "gegenüber, kölni dóm, G. B. Shaw, Krupp, Eiffel-torony, népszövetség, Chevalier, Zeppelin, Hunyadi János, trencskóÉ" - e fõnévi kevercs Gottfried Benn egykorú verstechnikáját idézi. Márai kora irodalmának centrumában volt, ám a magyar periféria mellett döntött. E regény nélkül pályája értelmezhetetlen.
- banza -
Helikon Kiadó, 2005, 423 oldal, 2990 Ft
*****
WWW.ESZENYI.HU Eszenyi Enikõ neve hallatán sokan felkapják a fejüket - és felkapják a cukrot. Utálják, mert "lila", mert "hisztis", mert "hülyén vihog". Utálják, mert Eszenyi. Angol és magyar nyelven is elérhetõ honlapján azonban nyoma sincs a sokak által színésznõkhöz társított ezoterikus, narcisztikus hablatynak. Ehelyett megtudhatjuk, hogy alapítója egy fiatalokat megcélzó drogprevenciós alapítványnak. Továbbá rákereshetünk színházi és filmszerepeire, olvashatjuk életrajzát, különféle nyilatkozatait, fotókat, videókat nézegethetünk róla. De nem ez a lényeg.
Szabó G. László elsõ találkozásukról így ír: "Úgy festett, mintha üvegbõl fújták volna. Féltem, hogy egy hirtelen mozdulat után kettétörik." S már itt is állunk a jelenség közepén. Mert közhely, hogy Eszenyi jelenség. Eszeveszett Eszenyi. Esendõ Eszenyi. Ki sokak bánatára még mindig szép. Kislányos szépség. Pedig nõ. És középkorú. Mégis valami suhancõrületet hordoz, talán épp az intézetis lányok zárt radikalizmusát. Persze egyáltalán nem zárt. Nyílt. Mert mi is kell egy színésznek? Szabadság, mondhatnám elegáns nagyképûséggel, ha nem unnám annyira a nagy szavakat. Legyen inkább: szabad testkezelés - és a többi. Eszenyi tudja ezt az "ésatöbbit" is; képes rá, hogy mint 'ze vagy Andorai: hozza a figurát.
Oldott honlap, mondanák a képzavarok szerelmesei, s igazuk lenne. Primadonnáinknak és színészkirálykáinknak csak ajánlani tudom ennek az egész internetes oldalnak a könnyedségét és utánozhatatlan (ön)iróniáját.
Eszenyinek, mint a jó szerzõnek, látomása van. Néha azt képzelem: író õ. Máskor meg azt, hogy regényszereplõ, kit én írok. Sajnos nem szorul rá, hogy tovább fényezzem. Talán már ennyi dicséret után is nyelvet öltene rám.
Pollágh Péter
*****
Sven Nordqvist Findusz-meséi Ez a svéd sorozat mást gondol a saját mûfajáról, mint az idehaza ismert gyerekkönyvek legtöbbje. Az öreg Pettson és a macskája, Findusz tanyán élnek. S noha a házuk környéke rettentõ kalandos látványt nyújt, zsúfolt és színes, s mellesleg tele van furcsa, apró, manószerû szerzetekkel (Nordqvist maga készíti a szöveggel egyenértékû, pazar illusztrációkat), mégsem valamiféle mesebeli ellenvilágról szólnak a könyvek. És nem is a gyermekszemmel látott felnõttvilágról, noha a legtöbb gyerekkönyv a szabadság lehetõségét valamilyen ellenvilághoz, illetve a gyerekkor "romlatlanságához" köti.
A Findusz-könyvekben a kalandok forrása az egyszerû problémák kacifántos megoldása, ami a két fõhõs személyiségébõl fakad. Önálló és erõteljes karakterek mindketten: a béketûrõ, lassú, magának való Pettson és Findusz, aki pont olyan, mint egy igazi gyerek - folyton nyávog, izgága, akaratos, ugyanakkor ellenállhatatlan, mert lenyûgözõ magátólértetõdõséggel követeli meg azt a szeretetet, ami neki jár. Pettson pedig nem nevel, ezekben a könyvekben nincs feltartott mutatóujj. Ugyanakkor a szerzõ sem "gyermekesíti" vissza a felnõtt hõst, Pettson és Findusz kapcsolata - minden mulatságos elem ellenére - lélektanilag hétköznapi, "reális" kapcsolat marad.
Nordqvist egyszerre képes nordikus visszafogottsággal és bensõséges melegséggel ábrázolni hõseit. Pettson és Findusz a való világban mozog ugyan, de sosem áll ellen a saját legvadabb ötleteinek. Elfogy a szülinapi tortához szükséges liszt, be kellene biciklizni érte a boltba. Ehhez viszont meg kell ragasztani a bicikligumit. Amihez be kellene jutni a szerszámosmûhelybe. Amihez ki kellene horgászni a mûhely kulcsát a kútból. És így tovább. Különcök és nevetségesek vagyunk egy kicsit, de annyi baj legyen. Ami kívülrõl nézve bolondéria, belülrõl szabadság. Nem egy tündérek lakta vagy titkos világban, hanem itt és most. Egy unalmas svéd tanyán akár.
- keresztesi -
General Press Kiadó, Csépányi Zsuzsanna fordítása
*****
Boogeyman Rettegni a villanyoltástól, velem is elõfordult már, igaz, nem gyerekkoromban, amikor ez illik, hanem felnõtt fejjel, ami azért mégiscsak kellemetlen, mindazonáltal foglalkozási ártalomnak minõsíthetõ. Velem ugyanis e szörnyûség teljes kizárólagossággal csak a moziban esik meg, elõre reszketek, mi jöhet a villanyoltás után. Betegségem orvosi neve prekoncepció, egyszer szakmai tapasztalatnak próbáltam fordítani, de a körzeti orvos a szemembe nevetett, és sürgõs környezetváltozást javasolt (vagy melegebb éghajlatra küldött, már nem emlékszem). Hála a korszerû egészségügy hallatlan fejlettségének hazánkban, most sem kellett csalódnom, bár jobban tettem volna, ha gyógyszerészemet keresem fel. Egy amerikai (és másmilyen, de szerencsére csak ritkán van másmilyen) horrortól egy ideje annál többet sajnos elvárni nem lehet, hogy attól kell rettegni benne, mikor és honnan ugrik elõ a takarásból a rendszerint feltûnõen nyálkás szörnyeteg. O. K. - ha így van, így van, erre számítunk. Jelen mûvünk alkotója azonban ezt fölösleges, nyilván barokkos túlzásnak gondolta. Nála attól kellene becsinálni, hogy hõse ijedten néz. Mondhatnánk erre persze azt is, hogy sokat bíz a színészet erejére, hogy az õ sztárja (ki is az?) már a szeme villanásával érzékeltetni képes a rémület legfenekit. Nem képes. Alighanem nincs is neki feneke - már a rémületnek, már a moziban. Még az is idefér, hogy elmeséljem. A fiú visszatér a városba, és ahelyett, hogy a Mini együttes idevágó opusától rettegne, a Boogeymantól töri a frász (szintén zenész). Mellesleg engem is, úgyhogy a mû végsõ soron célhoz ért.
- ts -
Az SPI bemutatója
*
Mr. Scruff: Mr. Scruff Mr. Scruff, azazhogy Andy Carthy napjaink egyik legszellemesebb, legszórakoztatóbb zene szakos barkácsmestere és dj-je. Ez utóbbi munkásságáról tavaly egy jelentõs mixlemez keretében adott számot (Keep It Solid Steel pt. 1 címen), mely az absztrakt és a nagyon is konkrét hiphop klasszikusai közül válogatott össze egy szettrevalót. Most pedig korai, 1995 és 1997 közötti, még a Pleasure Recordsnál kiadott felvételei közül gyûjtött össze pontosan egytucatnyit, hogy újrakeverve ismét a nagyközönség elé tárja õket.
A felsorakoztatott darabok közös jellemzõje, hogy valósággal tobzódnak a zenei ötletekben - a hiphopból, funkból, dzsesszbõl és elborult elektronikából összegyúrt darabok egyszerre ringatnak és röhögtetnek, miközben a hallgató vigyorogva bólogat, mint egy jóllakott házieb. Már a nyitó, nagyjából a bálnák életét taglaló Sea Mammal is bizonyítja, hogy elég egy kóbor szájharmonikát meg némi természetfilmes hangmintát elrejteni a kor hírhedt terminus technicusát idézve triphopos zenei szövetben, s a hallgató máris beleveszett a vadvirágos õserdõbe. A késõbbiekben pedig rendre elõkerülnek a zseniális korai Scruff-darabok, mint az enyhén orientális, ám mindenképpen kíméletlen Bass Baby, a vokóderrel és fuvolaszólammal megbolondított Chicken in The Box (a korai életmû tán legtáncolhatóbb darabja), a szikáran absztrakt Limbic Funk vagy az olyan egymásra is hajazó, jazzinspirációjú számok, mint a Bobby's Jazz Pony vagy a leheletfinom Jazz Potato. Ahogy azt mindannyian tudjuk, Mr. Scruff utóbb a legendás Ninja Tune kiadóhoz került, s láthatóan jó korán kidolgozott zenekészítési filozófiája ma már minta, példa és viszonyítási pont a cég és a tágabban vett downtempo/triphop stb. szcéna valamennyi elõadója számára - ne hagyják ki önök se!
- minek -
Ninja Tune/Neon Music, 2005
*****
Haller József: Miért agresszív az ember? Mármint egyesek. Mert ugyan néha mindenki felkapja a vizet, ordítozik, miegymás, de ennyi még a közmegegyezés szerint is belefér. Fõként, ha másnak nem esik baja. De mindannyian tudjuk, vannak nyugtalanító esetek; aluljáróban késelõk, anyagyilkosok, diktátorok - akik nélkül jobb lenne nekünk. Haller lebilincselõ könyvének vezérgondolata szerint az agresszió okait nem csupán a mérhetetlen tudásszomj miatt kell kutatni, hanem azért, hogy békésebben éljünk egymás mellett. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az ilyen alakok kellemetlenkedését el kell tûrnünk, mert ez a társas lét természetes velejárója. Pedig akár úgy is nézhetnénk a dolgot, hogy a felettébb agresszív emberek betegek, az erõszakos viselkedésre való hajlam pedig egyfajta személyiségzavar. Ahhoz azonban, hogy megtaláljuk a legeredményesebb gyógymódot, ismernünk kell az erõszak okait. (Nem könnyû ugyanakkor eldönteni, hogy ki az, aki már kezelésre szorul.) A szerzõ szisztematikusan veszi sorra az eddig született válaszkísérleteket. Genetikailag kódolt volna a hirtelenharagúság? Mindenért a kémiai folyamatok (kivált a hormonok) felelnek? Vagy tanuljuk az agressziót? Esetleg a zûrös gyermekkorra vagy más traumákra vezethetõ vissza a destruktív viselkedés? Használhatók-e az állatvilágból vett analógiák? Mit mond a pszichiátria és az agykutatás? Hát a társaslélektan? Mennyire lehet hatásos a szike, a pirula vagy egy beszélgetés?
B. Gy.
Osiris, 2005, 126 oldal, 2480 Ft
*****
Eurovíziós dalfesztivál Nemrég emlegettük itt, hogy a jeles esemény legizgalmasabb része a szavazási procedúra, mely ráadásul legalább olyan hosszan tart, mint a 24 döntõbe került dal elõadása. Nos, szombaton Kijevben megdõlni látszott eme évek óta dédelgetett tételünk - hála a jószomszédi viszonyra törekvés más esetekben oly üdvözlendõ gyakorlatának. A népek barátságának e nemes felbuzgása ugyanis azzal járt, hogy elõre pontosan lehetett tudni, hogy melyik ország zsûrije kinek a produkcióját fogja preferálni. Persze mindennek a békés egymás mellett élés örömein túl egyéb oka is van, ami már közel sem ennyire szívderítõ. Mégpedig az, hogy az idén rettenetes volt a felhozatal. 24 dal huszonnégy vérciki utánérzés. Volt itt aztán minden az Abbától a Stompig, a Modern Talkingtól Beyonce-ig, csupa olyan holmi, ami már eredetiben is elég kínos. Így aztán nem csoda, hogy a mutatványok értékelése meghaladta a nemzeti zsûrik erejét, s maradt a sógorság, komaság honorálása. A magyar nézõnek azért mégis volt miért (kikért) izgulnia, hisz aki véletlenül keveredett erre a csatornára, és amúgy véletlenül sem menne el a honi jelölt Nox egyetlen koncertjére se, az is jó érzéssel szoríthatott értük, hisz teljesítményük feltétlenül a sikerültebb fellépések közé tartozott. Eredményük azonban tisztes csalódásnak mondható, ha másért nem, a kísérõszöveg miatt. A televíziós kommentár ugyanis a végsõ gyõzelem egyik legfõbb esélyeseként emlegette õket, s az ilyesmi kifejezetten ritkán szokott bejönni. De sebaj, még a Nox sem ezen az avítt és alapvetõen kellemetlen hacacárén ér majd pályája csúcsára.
- smaci -
mtv
**
San Antonio A Hippolyt megvolt? Ugye, a Meseautó is? Most, ha tán az Egy szoknya, egy nadrág van soron. Pár évente egyszer ki lehet ezeket bírni, különösen úgy, ha feléjük sem néz az ember. De mit szólnának, ha ömlesztve kapnánk õket, mint a franciák? Ha Hujber Ferenc ugrana elénk, mint a Tenkes kapitánya? Ha Gyõzike adná Sárközit az Egri csillagok újrájában? Ha a Nyócker alkotói vezetnék elõ a Vukot? Lenne nagy izgalom, s az elképzelt konstellációk akár még be is jöhetnének... De a franciák nyilván már hozzászoktak. Mi is - tõlük. Épp most heverjük ki Arséne Lupint, s máris itt a nagy természetû rendõr, San Antonio (közeli kollégáinak: Sanna). Mint a gall celluloidhéroszok perdöntõ hányadának, neki is van "irodalmi" elõélete: Patrice és Frédéric Dard (a fiú vitte tovább a boltot) tudományos számú (valahol 175-öt olvastam) vidám, szolidan szexi detektívregénnyel örvendeztette meg híveit. A vének emlékeznek korábbi moziadaptációkra. A hatvanas évek e jellegzetes termékei nálunk Vigyázat, hekus! és Hekus és azok a hölgyek címen futottak, Gerard Barray-val és Jean Richard-ral (nem utolsósorban Pinaud felügyelõ szerepében a lapunk belfelén dicsért Paul Préboist-val). Azt kell mondjam, és ez engem is meglep, hogy azok voltak csak a szép idõk. Pedig a nevek most még nagyobbak, Barray (máskülönben Surcouf, a hét tenger ördöge), azaz Sanna szerepében Gerard Lanvin, a másikéban Depardieu (szintén Gerard), de ez sem segít. Az igazság az, hogy megette a fene az egészet. Már csak abban bízhatunk, hogy a francia filmipar hamar elõkeríti Pardaillan lovagot vagy a Fekete tulipánt - valahonnan a szemétdombról.
- ts -
Az FF Film bemutatója
**
