World music: ilyen

Zene

még nem volt: városi blueszúzda, kortárs lapp joik, régimódi fado és egy törékeny gerle - most aztán megmondjuk a tuti frankót...

North Mississippi Allstars: Hill Country Revue Honnan is kezdjem? Jim Dickinson, a jó nevű memphisi billentyűs fiai, a gitáros Luther és a dobos Cody összehoztak egy bluesbandát a kilencvenes években, és a North Mississippi Allstars nevet adták neki. Ebbe az allstarsba ugyanis belesuvasztották az összes blues-arcot, aki, ameddig a szem ellát, a környéken lakott. Így például a billentyűs JoJo Hermant, vagy hogy egy nagyon húzós nevet is mondjak, a gitáros R. L. Burnside-ot is, aki mögött alanyi jogon is felsorakozik egy család: a fia, Duwayne gitározik, a veje, Calvin Jackson dobol, az unokája, Cody meg rappel. Na most ez a North Mississippi Allstars, így amblokk, meghívást kapott a tavalyi bonnaroói fesztiválra, ami Tennessee-ben van valahol. Lényegében csak egy nagyobbacska busz kellett nekik, aztán onnantól mint a villám. Lehettek ott jó pár ezren egy böhöm nagy sá-torban, szóval a gyökerek-kel nem nagyon lehetett ga-tyázni: ami erre a lemezre került, az legalábbis a városi bluesnak az a zúzós módija, amelyben baromi jól elvan a rock, sőt a rap is. Hihetetlen tempóban, nekem már attól kilóg a belem, ahogy a lemezborítón próbálom követni. Motorostalálkozóra soha többet nem megyek e nélkül, de autóba is megéri a pénzét, és ez tényleg a legkevesebb. (Cooking Vinyl/Neon Music, 2005) *****

Mari Boine: Gula Gula Ez nem egy új Mari Boine-album, hanem a legelső, 1989-ből, újramaszterelve, három mai bónusszal. Ám ez szinte "lényegtelen", hiszen aki nem ismeri, minden további nélkül azt hiheti, hogy egészen friss fel-vételeket hall, legfeljebb az lehet "gyanús", hogy szordínósabb a hangszerelése, és (a súlyos bónuszokat leszámítva) nélkülözi az elektronikát. De mondom, nem érdemes különösebben rugózni ezen. A lényeg a lényeg: az az ellenállhatatlan mágia, amit Mari Boine a norvég lappok sámán-tradíciójából csihol: a fák, a jég és az állatok nyelve, a boszorkányok, manók, tündérek hangja, a ráolva-sások és igézések éneke. És ebbe simán belefér, hogy alkalmasint perui furulya, török saz, afrikai dob vagy csupán egy szál zongora szóljon: a Gula Gula nem azzal tűnik ki, hogy összeköt múltat és jelent, egymástól távoli kultúrákat, hanem azzal, hogy külön bejáratú "időszámítás" és zenei univerzum megteremtésére (volt) képes. (Universal, 2005) *****

Mariza: Transparente Emlékszem, amikor Marizát három éve láttam egy berlini vásáron, totál hiszti volt körülötte, pedig még a kutya sem ismerte, épphogy az első lemeze, a Fado em Mim kijött. A világzenét általában elkerülik a dívák műbalhéjai, úgyhogy többen összevontuk szemöldökünket, csupán az okozott "gondot", hogy miután színpadra lépett, egyből leesett az állunk. Mert a hangja az ritka gyönyörű volt, és ahogy bánt vele, abban még az a "túlspilázott" szenvedély is a helyén volt, ami általában a fadóba fér. Különösen egy olyan nőtől, aki jól hallhatóan Amália Rodriguez-követő.

Mariza első lemezét - meg fognak lepődni - a második követte, Fado Curva volt a címe, és rendesen tarolt; ez a Transparente pedig már a harmadik. Berlinhez képest annyiban változott a helyzet, hogy a portugál gitárok és a bőgő mögött egy szolid vonóskar is hallható, de az állunknak továbbra sincs irgalom. Annak ott a helye a padlón. Mert Mariza hangja bizony rendületlenül gyönyörű, és gyönyörűek a dalok, és egyáltalán, gyönyörű az a fájdalom, amitől ez a régi vágású fado a csúcson van. (EMI, 2005) *****

Ektar: Gerleének Ha nagyon-nagyon akarnám, azt mondhatnám, hogy egy kis "portugál" színezete a gerle énekének is van: én legalábbis simán belehallom Tóth Evelin hangjába és Kardos Dániel gitárjába azt a szomorkás melankóliát. Sőt, talán éppen ettől a könnyen kitapintható érzékenységtől különbözik ez a lemez annyira (a zenekart vezető, gadulkás) Szőke Szabolcs többi produkciójától: persze ott van a mélyén az ő szokatlanul konzekvens életműve, különösen a Tin Tin zenekar, mégis, mintha most megtört volna a "zárkózottsága", az Ektarhoz jóval több belesimulásra, azonosulásra alkalmas felületet kínál. "Egy húr" - jelenti ez az indiai szó, és ezen az egy húron nemcsak a négy előadó (a negyedik a bőgős Benkő Róbert) pendülhet, nemcsak a Távol-Kelet, Európa és a Balkán, hanem... - ugye, nem kell, hogy folytassam. Azt viszont nem hallgathatom el: ezt az albumot egy szinte virtuálisan aprócska győri kiadó jelentette meg; gondolom, kevesekhez jut el, pedig úgy csoda, ahogy van, ráadásul maga a tanúságtétel: egyetlen törékeny, gyöngéd gerle is csinálhat nyarat, még ha a széljárással szemben is száll. Ritka szép, megindító perceket köszönhetünk neki. (GyőrFree Műhely, 2005) *****

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.