World music: az

Zene

ismerőseinkkel most kevesebb dolgunk adódik, inkább az újonnan érkezőkre: a nigériai Bantu úr hiphopjára és az amerikai Woods kisasszony alternatív countryjára hívnám fel szíves figyelmüket.

ismerőseinkkel most kevesebb dolgunk adódik, inkább az újonnan érkezőkre: a nigériai Bantu úr hiphopjára és az amerikai Woods kisasszony alternatív countryjára hívnám fel szíves figyelmüket.

Bantu feat. Ayuba: Fuji Satisfaction Az utóbbi években tekintélyes ágazattá szakosodott az afrikai hiphop - legalábbis forogni kezdett pár név, lásd Degg J. Force 3, Pee Froiss, R.A.S., Positive Black Soul, Daara J., Didiar Awadi -, csak valahogy az a szerencsétlen Afrika nem tűnt ki belőle igazán. A nigériai Adu Bantéval hál' istennek nincs ilyen baj, elvégre ő a fuji stílusra épít, azt pedig mindig is a tradicionális gyökérzete különböztette meg a többi nigériai tánczenétől. Vagyis adott a joruba ének és poliritmika, s ahhoz az ugyancsak zászlóra tűzött afrobeat-hagyomány: egy csomó vokalistával, fúvóssal, dzseszszel és funkkal a háttérben. Az afrobeatguru Fela Kuti pánafrikai víziójához köthető a raggabefolyás is, de kár lenne túlideologizálni ezt a históriát: a ma Kölnben élő énekes-rapper Bantu lemeze végül is sokkal inkább talpalávalónak, mintsem fontoskodásra való. Mentes a hiphop közhelyeitől, van fedezete, tartása és iránya, felsorakoztatott egy csomó kiváló zenészt, s még csak nem is egyhangúak a számai. Most mit mondjak, a legjobb afrohiphop, amit eddig hallottam. (Piranha/Zenesegély, 2005) *****

Lovász Irén: Fellegajtó Lovász Irén tíz éve tűnt fel, s rögtön a csúcsról indult: a Hortobágyi Lászlóval közös Világfával pillanatok alatt befutott külföldön is. Mégsem mondanám, hogy azóta töretlen sikersztori az övé, hiszen nem mindig sikerült olyan értő kísérőkre találnia, mint Hortobágyi vagy - a SkanZen, a 9 colinda és a Szindbád lemezeken - a Makám zenekar.

És nem sikerült most sem. Pedig nagyon kellett volna, ugyanis Irén ezt a "fellegajtót" nyitogatja, mióta énekel: anno az első demokazettáját is ennek szentelte, és a hangja is "kulcsértékű". De nincs mese, a hangszerelő-billentyűs Mizsei Zoltánnal ezúttal egy "földhözragadt" lóra tett. Az isten sem érti, miért dagonyázik az úr a hetvenes évek dzsesszrockos emlékeiben, ahelyett, hogy összefonná a földit az égivel, a hangszereket az énekkel, az archaikus kultúrát a maival. Mintha éppen a legfontosabb fonalak csúsztak volna ki a kezéből - nem hallatszik sem érzékenység, sem invenció. S így hiába iparkodik a kirívó tehetségű Lukács Miklós cimbalmos vagy a fúvós Szokolay Dongó Balázs, maradunk hoppon: ezektől a "rossz útra" tévedt szakrális daloktól nem nyílhat meg kapu. (Hungaroton, 2005) ***

The Best of Natacha Atlas Natachát általában kedvelni szoktam ezeken a hasábokon, de most gond van. Külön-külön akár vevő is lehetnék a "legjobbjaira", ám ezek a számok így együtt hamis képet alkotnak tízéves szólókarrierjéről. 1995-ben, amikor a Diaspora kijött, teljesen nyilvánvaló volt, hogy mi különbözteti meg Natacha saját lemezeit a Trans-Global Underground tagjaként készítettektől: az, hogy nem a technó felől közelít az arab hagyományhoz, hanem éppen ellenkezőleg. És minél többet merített a klasszikusok forrásaiból, annál lenyűgözőbb volt, tessék csak például felidézni az Abdel Halimnak szentelt albumot. Ez a best of azonban nem igazán bíbelődik a tradícióval: a szívszorító Fakrenha itt most végzetes kisebbségbe szorul. A fő csapás-iránya inkább a kommerszebb klubzenéké, s még a bónuszok sem látnak messzebb egy-egy új remixnél - ahelyett, hogy mondjuk az Abdullah Chhadeh & Narával közös kuriózumokból adnának ízelítőt. (Mantra Recordings/CLS Records, 2005) ***

Leslie Woods And Dark Mountain Orchid: The Luxury Of Sin S végül - mielőtt elmenne a kedvünk ettől az oldaltól - kerüljön ide egy szomorkás csoda. Ilyen lemezből nagyon kevés van. Ez nem "jól" indul, hanem úgy, hogy azonnal belezúgjunk, s aztán úgy folytatódik, hogy egy életre ki se másszunk belőle.

Ha azt kérdeznék Leslie Woods énekesnőtől, hogyan kezdte, előbb a Gun Club és az X-féle punkzenekarok hatását említené, majd a rockabilly jönne, ahonnan már csak egy köpés a bluegrass és a country. Leslie countryja persze nem az a forma, amit a kocsmában kivert westerncsizmában, madzagnyakkendővel szokás hallgatni, hanem az a személyes, lepattant fajta, aminek Willie Nelson és Hank Williams a keresztapja. Ezt az "iskolát" manapság alternatív countrynak nevezik, innen került ki a - Narancsban gyakran időző - Sixteen Horsepower és Eleni Mandell is, akihez a Tennessee-béli Leslie-t Tom Waits-rokonság is fűzi.

A The Luxury Of Sin a második albuma - kiválóan levert, gitárra, mandolinra, bőgőre, zongorára és ütőkre hangszerelt dalokkal, tompa fényekkel, megejtő indulatokkal és messzire mutató kilátástalansággal tele. Az első lemezét pedig, hogy ne idegeskedjünk, megkapjuk mellé grátisz. (Glitterhouse Records/Neon Music, 2005) *****

Neked ajánljuk