Bryan Ferryt eddig sem az esze miatt szerettük. Több mint harmincéves pályafutása során nyilatkozott ő már számtalan hülyeséget, mégis döbbenetes, hogy ennyi idő alatt sem tanult, inkább felejtett. Ami a legszomorúbb, hogy Ferry valószínűleg most sem érti, mit és hol rontott el: "Hát nem voltak lélegzetelállítóak a nürnbergi nagygyűlések?" Ráadásul a botrányos nyilatkozat Bob Dylan (született Robert Allen Zimmerman) dalaiból készült lemezének promóciója közben hangzott el.
A Dylanesque persze csak azoknak okozhat meglepetést, akik a mostani cirkusz során hallottak először az énekesről. Ferry első (These Foolish Things, 1973) és legutóbbi (Frantic, 2002) lemezén is vannak Dylan-feldolgozások, nem is rosszak. A mostani tizenegy újabb próbálkozás sem kellemetlen, de így, csomagban nagyon hamar unalmassá válnak. A Gates Of Edent leszámítva a dalok ugyanabban a tempóban, ugyanazzal a dinamikával szólnak, s ha néha nem hasítana a versszakok közé - a la Dylan - a dobhártya-szaggató szájharmonika-szóló, azt is mondhatnánk: olyan "szolid rock" háttérzenével van dolgunk, amit egy vagányabb szálloda halljában játszhatnának délután öttől. Ráadásul úgy tűnik, Ferry kizárólag a "The very best of Dylan"-szerű lemezekből gyűjtött ihletet. A Dylanesque-en szereplő dalok többnyire az életmű agyonjátszott és agyonfeldolgozott darabjai, a The Times They Are A-Changin', a Knockin' On Heaven's Door, a Positively 4th Street vagy az All Along The Watchtower. Csupa olyan dolog, amivel már régen nem lehet feltűnést kelteni. Pedig mennyivel jobb lett volna egy ilyen meglepetés.
Virgin, 2007
