- szami -
EMI, 2007
*****
A. A. Milne Hol nem volt címû, már-már elfeledett, vagy legtöbbek által talán soha fel sem fedezett, felnõttek számára is kitûnõen élvezhetõ meséjének színpadi változatát mutatta be a minap - az országban elõször - a Duende Színház. Az elõadás elsõsorban gyerekeknek szól - élvezi is a termet megtöltõ roma gyereksereg, és egy gyerekelõadás esetében nyilván inkább az õ nevetésük, és nem a kritika a fõ visszhang -, de a néhány jelen lévõ felnõtt is észreveheti a "milnés" elemeket Pánczél Orsolya és a Viola hercegnõt is játszó Polgár Katalin némileg modernizált adaptációjában. A szingli királykisasszony önbizalma a mesebeli varázsbéka feneke alatt van, mert sehogy sem tud magának férfit fogni; a hercegnek nemhogy fehér lova nincs, de beképzelt és kicsit még hülye is szegény; a gonosz boszorka pedig egyrészt betegesen nagylelkû, másrészt még véletlenül sem nyeri el a mese végén méltó büntetését.
A színpadon a rutinos, Domján Edit-díjas társulatvezetõ, Jónás Judit, a Maladypébõl és a Bárkából is ismerõs kiváló Tompa Ádám-Horváth Kristóf duó; Viola, a Guargumiarábiával szomszédos Valeriána királylánya szerepében pedig a meglepõen erõs énekhangú Polgár Katalin. Mert ének és spanyolos-flamencós zene is van - az Ando Drom-vezetõ Zsigó Jenõ szerezte -, noha e téren még volna mit finomítani.
Mi pedig elsõsorban annak örülünk, hogy létrejött ez az elõadás - látogatásunkkor épp a nyolcadik kerület legnehezebb sorsú gyerekeit nevelõ iskolák osztályai voltak a nézõi az egyébként bárki által megtekinthetõ Hol nem voltnak. Jó látni, hogy a kultúrára-színházra is figyelmet fordítanak a - nyilván - nagyszámú napi problémák mellett az intézmények vezetõi, no meg azt is, hogy van, ahol (hangozzék bár patetikusan: szeretettel) be is fogadják õket. És nem utolsósorban egy kifejezetten jó elõadást játszanak el nekik.
- kb -
November 28., Roma Parlament.
További elõadások a Roma Parlamentben (Tavaszmezõ u. 6.): december 17-18-19., 15 óra
****
Grindhouse - a filmtörténet tiltott korszaka A nyugati (de leginkább az amerikai) filmtörténetnek létezett egy fura, morbid, többnyire sötét és sokáig lenézett leágazása: az úgynevezett exploitation filmek, melyek jórészt az alantasnak tekintett nézõi ösztönökre apelláltak, s egyben fittyet hánytak a filmkészítés akkor érvényesnek tekintett normáira. A mûfaj fénykora a hatvanas-hetvenes évekre esett, s pár évtized elteltével, ahogy az lenni szokott, máris kultusz alakult ki körülötte - Roger Corman, Russ Meyer, Doris Wishman, Herschell Gordon Lewis és társaik immár idézni való klasszikusok. A látszólag kihalt, ám sokszor megidézett mûfajt pedig paramoziként emlegetik a szakértõk. A napjainkban hirtelen (de nem ok nélkül - lásd a Tarantino-Rodriguez duó ügyködését) feltámadt közérdeklõdést kihasználva magyarul is megjelent egy figyelemre méltó tanulmánykötet a tárgykörben. A Böszörményi Gábor és Kárpáti György által szerkesztett (és részben megírt) dolgozatok meglehetõs alapossággal járják körül a B-movie-k sajátosan izgalmas univerzumát. Ezek a filmek - sokszor igen gyomorforgató modorban - olyan témákat hoztak be a mozi világába, melyek addig tabunak számítottak, mint a szex és az erõszak, illetve ezek bizonytalan arányú kombinációi. Hogy emellett - alighanem akaratlanul, a körülmények kényszerébõl fakadóan - még egy saját, utóbb a "komoly" filmgyártást is megihletõ nyelvet is kialakítottak, csupán mellékkövetkezmény. A maguk genynyes-véres idejében még nem ezért szerették õket.
-minek-
Mozinet könyvek, Bp., 2007, 243 oldal, 1990 Ft
****
Idõtolvajok - Matter of Time - ez a címe Mándy Ildikó és társulata új elõadásának, amit kíváncsian vártam, hiszen az utóbbi pár évben nem pöffeszkedett különösebben az 1999-ben alakult csapat. Pedig volt néhány emlékezetes megmozdulásuk; az XYZ tánc-látványszínházi elõadás, vagy a Plázaláz még a nagy, hazai tömegfogyasztói filozófiák megjelenése idején. Aztán jöttek az elsöprõ innovációk, a kontaktmetódusnak leáldozott, merész absztrakciókban kezdtek gondolkodni a társulatok. Mándy pedig tovább építette a maga következetes, zárt rendszerét, ami a kevés drámai fordulat miatt nem volt éppen életszerû.
Most a jelenbe érkezett. Az új elõadás különös és korszerû, a negyedik dimenzió érzékeltethetõségével foglalkozik. Három, már jelenlétében is vakmerõ táncos (Hucker Kata, Szelõczey Dóra, Dózsa Ákos) vontatott, majd felpörgött játéka hivatott megoldani a lehetetlen feladatot. Egybõl rágyújtanak, ami egy aszkéta mûfajban felháborító a színpadon (punk), de nem viszik el durvába a gesztust, a hamutartó és a merengés közt maradnak a mozdulatok. Jön aztán a reggeli kávé íze, a félálmos kommunikáció, a furcsa, beszélõ tekintetek, játék a papírral meg a személyi ventilátorral, vicces és melankolikus mozdulatsorok, ami Salingert hozza be nekem, a késõ kamaszkori lehetetlen idõbeosztásomat. Aztán kirajzolódik szépen a hármas viszony, amibe beékelõdik néhány, Jarmuscht idézõ, filmes párbeszéd, elidegenítõ felszólítások a közönség felé, két énekbetét a táncosnõtõl, aki dívát nevel a szíve alatt, majd egy finommechanikai mûszer közepén találjuk magunkat, ahol a napirendet gyártják, és kezdõdik elölrõl az egész. Elragadó, hangulatos, szép és jó játék, megmarad az emlékezetben, mint egy kellemes illat, de hiányzik belõle - már bocsánat, hogy a tökéletességre hajtok - egy nagyobb koncepció, a koreográfus mellé egy értõ társrendezõ.
- sisso -
Millenáris Teátrum, december 9.
*** és fél
Anyád lehetnék Michelle Pfeiffer jövõre ötven. Bár a zsúr egy cseppet tán korai még, a színésznõ ezzel a filmmel mintha már fél évszázados fennállását ünnepelné. Valós koránál ugyan néhány évvel fiatalabb nõt játszik, de a show-biznisz-kulisszát (hõsnõnk egy televíziós tinédzsersorozat producere), benne pedig a fiatalságkultusznak való napi 24 órás áldozást nehéz másként értelmezni, mint a mûvésznõ hasonló élményeinek görbe tükrét. A személyes érintettségen kívül más okkal bajosan magyarázható, miért csúszott be ez a film az egyébként biztos értékítéletet és jó ízlést feltételezõ filmográfiába. Úgy tûnik, Pfeiffer ez alkalommal összekeverte a címlapfotózást a filmkészítéssel, és utóbbi ürügyén hoszszasan bizonygatja, micsoda jó nõ õ még így, ötvenhez közeledve is. Pedig a filmbe csomagolt üzenet épp azt akarja sugallni, hogy nem minden a feszes kebel, és nem kell rögtön a plasztikai sebészkés alá feküdni, ha betöltöttük a tizennyolcat. Erre fel jön Pfeiffer a fiatal pasit fogó anyuka szerepében, és a film logikájának ellentmondva annyiszor vált ruhát, hogy ország-világ láthassa: mindhárom nõi mérõszámban állja a versenyt az ifjúsági tagozattal. Bár ezek után nagyon is jogos a kérdés, hogy versenyképes formái megõrzésében volt-e szerepe az említett sebészkésnek, minket mégis jobban izgat, hogy mire lehet számítani a következõ ötven évben. Netán ugyanilyen, gügyögõ hangú szülinapi jókívánságokra vagy Jane Fonda aerobikzoknija helyett újra szép és komoly filmek jönnek, melyekben nemcsak a mellékszereplõk vállalják a ráncaikat.
-kg-
Forgalmazza a Best Hollywood
**
A jazzénekes Egy nyolcvanéves szenzációt, nevezetesen a hangosfilm nagykorúvá válását jöttünk ünnepelni: soha jobb alkalom az "elsõ hangos, egész estés" A jazzénekes újrakiadására. Két lemez, mérföldkõhöz méltó csomagolás és tartalom: az elsõn a szépen kozmetikázott 1927-es mozi, a másodikon a sok szerencsétlen, akit a hangosfilm munkanélkülivé tett. Utóbbiak története, ha nem is oly szívhez szóló, de mindenképpen izgalmasabb, mint a Jack Robinná asszimilálódó Jakie Rabinowitzé, aki a New York-i Lower East Side gettójából meg sem áll a Broadway színpadaiig. Karikatúráktól hemzsegõ, titkaitól megfosztott film A jazzénekes, ha szeretjük, nem azért szeretjük, mert körmünket rágnánk izgalmunkban, vajon visszafogadja-e a zord kántor a tékozló gyermeket, s hogy a hagyomány és a Broadway közt tépelõdõ fiatalember elénekli-e végül a Kol Nidrét. Vissza, vissza, el, el - ilyen egyszerû a megfejtés, nem is lehetett más 1927-ben, a dráma nem is itt, hanem egy lemezzel odébb esik. Mert ezen a másodikon mesélnek a történészek arról, mi történt a némafilm sztárjaival, akik A jazzénekes tizenötödik percében, amikor Al Jolson belekezdett a Dirty Hands, Dirty Face-be, elindultak a vészkijárat felé. Mert Garbo ugyan beszélt és sztár maradt, de partnerét, John Gilbertet például kivégezte a hangosfilm, miként a kor népszerû vaudville elõadóit is; a beszélõ kacsával fellépõ Gus Vissert, a zongorán és hegedûn egyszerre játszó Sol Violinskyt vagy az aranytorkú Baby Rose Marie-t, azaz a legelsõ, rövidke hangosfilmfelvételek lelkes pionírjait.
-köves-
Forgalmazza a Fórum Home Entertainment
*****
B. Szabó László A tatárjárás - A mongol hódítás és Magyarország címû könyve már-már egy kalandregény izgalmaiban részelteti a meglepett olvasót. A történésztõl szokatlan dramaturgiai érzékkel felépített kismonográfia három részre tagolódik, akárcsak egy hollywoodi forgatókönyv. Az elsõ rész a mongol hadjárattal és a mongolok hadviselési tudományával ismerteti meg az érdeklõdõt, miközben fény derül arra is, hogy miért éppen tatároknak mondtuk a hódító hadakat (és miért járásnak vonulásukat), továbbá arra, hogy kik voltak, honnan jöttek a kunok, mi volt a szerepük a hadjáratban (a tatárok a leigázott népek tagjaival erõsítették alakulataikat). A második rész a tatárjárás korabeli magyar társadalmat mutatja be, és megcáfolja azokat, akik azt állították, hogy a magyar sereg széthúzó volt, gyenge és szinte megérdemelte a sorsát: semmi nemzethalál-vízió, semmi sopánkodás. B. Szabó szerint a magyar haderõ az egyik, ha nem a legerõsebb volt akkoriban Európában, a magyar királyság pedig egyike Európa egyik legerõsebb alakulatainak. Mellékesen arról is értesülünk, hogy minden olyan népet, mely latin nyelvet használt, abban a korban olasznak mondtak, még ha francia volt is, így félrevezetõek lehetnek egyes helységneveink. A második epizód akkor ül le kicsit, mikor B. Szabó László a kelleténél hosszabb ideig pepecsel a számokkal: hányan voltunk, hányan volt az ellen - ámbátor itt bizonyítja minden kétséget kizáróan, hogy nemcsak a számokkal, hanem az aktuális kutatási módszerekkel is tisztában van: nem csupán a stílusa, nyelvi választékossága, hanem az új kutatási eredmények gördülékeny integrálása miatt is jeles tudósnak mondható.
A harmadik részben - már alig várjuk - összecsapnak a felek. A következmények taglalása újabb meglepetéseket tartogat: kiderül, hogy a nagy vész korántsem volt olyan pusztító, a talpraállás, bár nehéz lehetett, korántsem annyira, mint amennyire a túlideologizált történésziskolák képviselõi állították.
- kolozsil -
Corvina Tudástár, 2007, 192 oldal, 1990 Ft
*****
Chalga: Sabir A zenekar nevét adó sajátos bolgár keverék stílus a 80-as években bontakozott ki, és a rendszerváltás után vált igazán népszerûvé a balkáni országban. Egy kis hazai, egy kis görög és török népzene, további keleties ízekkel, valamint popzenei aláfestéssel. A mulatós-táncolós városi muzsika popularizálódása újabban a minõség rovására ment - a zenei ínyencek hovatovább némileg alantasnak tartják, amit a csalga-énekesnõk kissé szexpiacias megjelenése is aláhúz. A Chalga zenekar játékának szerencsére semmi köze ehhez a vonulathoz: névválasztásukkal a népzenei forrásokból merítõ nagyvárosi kozmopolitizmusukra utalnak, amelyben a keleties ízek dominálnak.
Ugyanezt a sokgyökerûséget húzza alá elsõ lemezük címe is. A szabir egyfajta katalán-arab-görög-stb. keveréknyelv (az elnevezés alapja a spanyol saber - tudni - kifejezés), a mediterrán térségben használták a középkori kereskedõk. A dalok a többnyire áttetszõen egyszerû vezérdallam mögött tele vannak kifinomultan összetett, gondosan válogatott ritmusokkal, dzsesszes szólókkal, a pengetõs hangszereknél mértéktartó elektronikával. Ugyanez az aprólékos mûgond érzékelhetõ az album szerkesztésében is: változatosság, kellemes arányok. Talán a debütálás nagyot akaró izgatottsága magyarázza, hogy a sok odafigyelés, ötletelés mintha némileg kilúgozta volna a felvételekbõl a spontaneitás vadságát, de legalább önfeledtségét. December 20-án a Vörösmarty téren, a karácsonyi vásár színpadán lépnek fel: itt megtudhatjuk, fel tudják-e forrósítani a hangulatot.
- kyt -
Szerzõi kiadás, 2006, terjeszti a Hangvetõ
****
