"Ez a két ember én vagyok"

Magyar Narancs: Ha jól tudom, azért ragadt rád a Jappán becenév, mert japánul tanultál.

Takács Zoltán: Igen. Azután lettem Jappán, hogy bekerültem a zenekarba érettségi után. 1998-ban felvételiztem japán szakra, de nem vettek fel, úgyhogy egy évig előkészítőre jártam. Kérdezgették a többiek, hogy mit csinálok, mondtam, hogy japán szakos vagyok, és állandóan mindenki azzal csesztetett, hogy "mondj már valamit japánul!" Egyszerűen megőrültem ettől. Végül felvettek, de nem csináltam végig a szakot, három év után abbahagytam.

MN: Mikor kezdtél el aktívabban közreműködni a HS7-lemezeken?

Fotó: Sióréti Gábor

TZ: Akkor indult be jobban az egész, amikor a Kisfilmek a nagyvilágból munkálatai során Bernie nevű barátunk (Bernard Hahn német producer - N. I .), aki önmagát világhírű nyugatnémet hangmérnöknek hívja, lebetegedett. Elindult hozzánk Németországból, és úgy volt, hogy nálam fog lakni a munkálatok során. Tele volt az autója a kis kütyüivel, már alig várta, hogy ideérjen, és egyszer csak útközben észrevette, hogy 42 fokos láza van, elkapott valamilyen nagyon durva fertőzést. Megállt valahol Ausztriában, és egy kis panzióból felhívott, hogy nem tud jönni, valamint riasztotta egy német haverját, hogy repüljön oda hozzá, és vigye haza a kocsijával. Én másnap bementem a stúdióba, és közöltem azzal a csávóval, akit a kiadónk delegált asszisztensnek a felvételekre, hogy nekünk kell megcsinálnunk a lemezt, Bernie nélkül. Úgyhogy lóhalálában, teljesen nonszensz, értelmezhetetlen körülmények között rögzítettük a dalokat a zseniális Akvárium stúdióban. És amikor pár hétre rá Bernie megérkezett egészségesen és kipihenve, hogy összerakja a lemezt, ott ragadtam mellette, olyannyira, hogy a Junkies akkori lemezének készülésénél is asszisztáltam neki, ami nagyjából abból állt, hogy mutatott egy lyukat, amibe nekem kellett bedugnom az adott típusú kábelt. Elkezdtem odafigyelgetni, hogy mi is történik itt tulajdonképpen. Közben a technológia is elkezdett egyre jobban fejlődni, és bizonyos dolgokhoz már elég volt egy laptop, nem feltétlenül kellett hozzá negyvenmillió forintos keverőpult. Közben elvégeztem a Magyar Rádiónál egy hangmérnöki tanfolyamot, ahol hangtechnikus/hangmester képesítést szereztem.

MN: Volt most ez a négyéves albumszünet a Heavennél - te eközben beindítottad a Soerii & Poolek nevű zenekarodat, és nagyon komolyan nekiálltál producerkedni. Erre honnan jött az indíttatás?

TZ: Ez körülbelül úgy nézett ki, hogy a 30Y zenekarnak volt a Semmi szédítő magasság című lemeze 2007-ben. Elkezdtem velük dolgozni, jöttek felvenni, és én azt vettem észre, hogy folyamatosan beleugatok a dolgokba. Nagy egymásra találás volt, és nem voltam az album producere, de a billentyűk miatt megkértek, hogy segítsek. Két évvel később aztán a Városember albumnál már úgy hívtak fel a srácok, hogy "te vagy a góré, és veled visszük végig az egészet". Az volt az első produceri lemezem, bár közben már csináltam másoknak kisebb dolgokat, de például Magyarországon elég nehéz meghatározni, hogy te most a keverő-hangmérnöke vagy egy albumnak, vagy a producere. Itt senkinek nincs pénze arra, hogy fizesse a gázsiját egy hangmérnöknek, hogy az ott üljön, és azt csinálja, amit én mondok neki. Én nagyon örülnék ennek, mert borzasztóan lusta csávó vagyok, de per pillanat még az van, hogy ez a két ember én vagyok.

MN: Magyarországon nincs nagyon hagyománya a zenei producerkedésnek.

TZ: Azért Szörényi Levente csinált régen ilyesmit nagyon sok lemezen, meg Szikora Róbert, aki nemcsak dalszerzőként vett részt Szűcs Judith lemezein. Volt ennek hagyománya, csak zenei rendezőnek hívták, és az ORI delegálta a zenekar mellé. Ma már persze kicsit másról van szó. Mint sok minden más, ez is baromira pénzkérdés. Ha másokkal erről beszélgetünk, mindig arra lyukadunk ki, hogy azért vagyunk mi a producerek, mert zenészek vagyunk, de egyébként a stúdióval foglalkozunk. Ezért bele tudjuk élni magunkat a velünk dolgozó zenészek helyébe, másrészt mi is írunk dalokat, és tudjuk, hogy milyennek kéne lennie annak az adott dolognak, amit egy tök fiatal és amatőr srác elképzel, ha van tehetsége. Külföldön ez úgy néz ki, hogy van egy recording engineer, aki iszonyatosan jól tud felvenni. Van egy mixing engineer, van egy mastering engineer, meg van a producer. A producernek az a dolga, hogy bárkit elküldjön az anyjába, aki nem úgy csinálja meg a dolgokat, ahogy ő azt a zenekarral elképzelte. Közben meg persze iszonyatosan sok pénzt pumpál a dologba. Magyarországon a producer meg leginkább olyanokat csinál, hogy, mondjuk, lerövidít egy refrént, vagy közli, hogy "ha még adtok harminc rugót, tudok szerezni fúvósokat, hogy megcsinálják azt, amit elképzeltünk".

MN: Miben lett más az új HS7-lemez teáltalad?

TZ: Itt klasszikus értelemben én voltam a producere a lemeznek. Az történt, hogy Krisztián (Szűcs Krisztián énekes/gitáros - N. I.) odajött hozzám a stúdióba, eljátszotta meg elénekelte a dalokat egy szál gitárral, én meg utána elkezdtem gyártani alájuk a különböző verziókat. Úgy született meg a lemez, hogy én raktam össze az elejétől a végéig. Volt olyan, hogy élőben rögzítettünk egy számot, és azt cincáltam szét, de volt olyan is, amit felvettünk, és ugyanolyan maradt, például A mi lányaink. Van olyan dal is, amiben nem is játszik a zenekar, meg olyan is, amiben csak alig. Szóval vannak itt klasszikus barkácsdolgok rendesen. Bizonyos nagyszabású megmozdulásokat meg direkt hagytam kicsit balfaszra. Azt viszont nagyon tudatosra vettem, hogy nem akarok magyar Radiohead lenni, nem akarok magyar R.E.M. lenni meg semmi ilyesmi.

MN: Az új lemezen A mi lányaink és A te meséd az előző lemezen hallható Hullik a zápor című sláger nagyszabású hangzására hasonlít. Az volt az elképzelés, hogy ezek az új dalok is ilyen szélesvásznúak legyenek?

TZ: Ennél az albumnál az volt a koncepció, hogy csináljunk öt-hat amolyan klasszikus HS7-számot. Ugyanakkor szerintem azt eléggé nyugodtan kimondhatom a zenekar tagjainak a beleegyezése nélkül is, hogy egy kicsit elegünk lett a klasszikus értelemben vett gitárzenéből. Nyilván fontos hangszer mindannyiunk életében a gitár, eléggé durván ráhagyatkozunk, de ettől függetlenül próbáltunk egy kicsit elindulni olyan irányokba, amikről korábban azt gondoltuk, hogy nem nagyon férnek bele. A mi lányaink meg A te meséd kiváló példája annak, hogy milyen az, amikor megcsináljuk a dalt úgy, ahogy van. Nincs benne semmi extra producerkedési bűvészkedés, nem szedjük szét és rakjuk össze újra. Bementünk a stúdióba, felvettük, rátettük a maradékot, megkevertük, és kész.

MN: A mi lányaink intrójában a dob tisztára Paradise City. Ez egy direkt utalás?

TZ: Persze! Remélhetőleg nem vittük ezt túlzásba, de van egyszer-kétszer ilyen parodisztikus jellege a dolognak. Ezek az ötletek javarészt tőlem származnak, mert nekem az a mániám, hogy hatalmas rockkliséket próbálok becsempészni mindenhová úgy, hogy egyáltalán ne passzoljanak oda. Én duplán szórakozom ezen, mert Krisztián még mindig szívből gyűlöli a Guns 'N' Rosest. Majdnem mindig elröhögöm magam, amikor elindul az a szám.

MN: Mi a helyzet mostanában a Soerii & Poolekkel?

TZ: Most egy ilyen iszonyatos szétcincálódási időszakban vagyunk. Mindennap az van, hogy végzünk a munkával, találkozunk a stúdióban, és hajnalig nyomjuk, aztán megint megyünk dolgozni, szóval iszonyatos őrület van. Elég sok új dalkezdeményünk született már, amik majd minden bizonnyal a következő lemezünkön bontakoznak ki. Viszont közben tervbe vettük azt, hogy csinálunk egy hiphop EP-t, aminek kábé kéthetente újra nekiállunk, de aztán mindig jön valami durván határidős meló. Azért folyamatosan dolgozunk, és egyre jobb dolgokat csinálunk szerintem. Majd meglátjuk, hogy a közönségnek mi lesz a véleménye, és remélem, hogy most talán végre sikerül megértetni az emberekkel, hogy ez nem két csávó, akik tök viccesen tudják azt üvölteni, hogy "geci" vagy hogy "pina", hanem két elég komoly dalszerző arc, akik amúgy szeretnek baromkodni.

MN: Milyen jellegű produceri munkát nem vagy hajlandó elvállalni?

TZ: Ennek nem annyira stílusbeli, hanem inkább zenei tudás jellegű határai vannak. Nem is olyan régen volt egy zenekar, amelynek meghallgattam a közösen felvett anyagát, és azt mondtam, hogy a dalokat újra kell írni, felvenni, hangszerelni. Őket egész egyszerűen elküldtem, és mondtam nekik, hogy nincs értelme zenélniük. Ami eléggé durva bunkóságnak hangzik, főleg, ha az ember ebből él. De van egy bizonyos határ, amikor nem tud annyi pénzt fizetni valaki, hogy azt megérje nekem megcsinálni. Utasítottam már el azzal is munkát, hogy én ehhez kevés vagyok. Olyan dzsesszzenészek kerestek meg, akiknél nem is értettem, hogy mit játszanak, és mondtam nekik, hogy "biztosan kurva jó, amit csináltok, csak nekem fogalmam sincs róla". Ez olyan, mintha egy kamionversenyzőnek odaadnának egy crossmotort, hogy tessék, most ezzel versenyezz. Teljesen univerzális ember, aki dubstepet meg autentikus cigányzenét is egyformán jól kever, nem létezik.