A nyolcvanas években Dunát lehetett volna rekeszteni a szintipop duókkal, a 2020-as évekre viszont már csak a Pet Shop Boys maradt közülük a reflektorfényben, a többiek réges-rég lemorzsolódtak. Neil Tennant és Chris Lowe kettőse azért van még mindig együtt, mert a tagok remekül kijönnek egymással, szisztematikusan dolgoznak, leállás nélkül, három-négy évenként új lemezt megjelentetve, és nem akar lankadni a kreativitásuk. A folyamatosan modernizálódó popszíntér furcsa figurái ők: még mindig régi, analóg szintiken játszanak, alig változott a hangzásuk, és a mostani dalaik simán elférnének bármelyik régi albumukon.
A legutóbbi nagylemez, a 2016-os, ironikus című Super óta a PSB tagjai eltöltöttek némi időt Berlinben, ahol egy saját lakásra is szert tettek, amelynek a konyháját átalakították ministúdióvá. De az új dalok nem ott készültek, hanem a legendás Hansa stúdióban, ahol anno David Bowie, Iggy Pop, a Depeche Mode és Nick Cave is dolgozott. A szokásos egyszavas címmel ellátott új album, a Hotspot az ún. Stuart Price trilógia záródarabja – a neves producer a 2013-as Electric és a már említett Super után ezt a lemezt is elvállalta.
A Hotspot tulajdonképpen egy szerelmes levél Berlinnek, a dalok jelentős részét ugyanis a német főváros inspirálta. A immáron 65 éves Tennant és a nála öt évvel fiatalabb Lowe nem kevés időt töltött el a híres Berghain klubban, ami természetesen érezhető a gyorsabb dalokon, de azért kapunk középtempós számokat és balladákat is. Egyértelműen berlini ihletettségű a nyitó Will-O-The-Wisp, amely a bulikba igyekvőket szállító U-Bahnról szól – remekül megadja az alaphangulatot, viszont Tennant kicsit nehezen birkózik meg a városrészek kiejtésével, az pedig végképp egyértelmű, hogy a „Strasse” szó nem angol ember szájába való. Ha lehet ilyet mondani, akkor a Happy People a tipikus PSB-szám: viszonylag gyors, hozza a jellegzetes vintage szintihangokat, és van benne spoken word betét is. Kevésbé tipikus a részben a menekültkrízis ihlette Dreamland, amelyben a Years & Years, pontosabban Olly Alexander énekel duettet Tennanttel – érdekes megfigyelni, hogy mennyire máshogy éneklik a magas hangokat.
A ballada műfaját négy dal képviseli: a You Are the One, az Only the Dark (ami nem lógna le még az 1987-es Actually című albumról sem), valamint a 90-es évekbeli PSB-lassúkat idéző Hoping for a Miracle és a Burning the
Heather. A lemez slágere a Monkey Business lehetne, de nincs igazán markáns refrénje, így a legemlékezetesebb dolog a dallal kapcsolatban az, hogy a mindig hullamerev Lowe táncra perdül a klipjében! Az egyik barátjuknak szánt Wedding in Berlin zárja a Hotspotot, és ismét kijelenthető, hogy a Pet Shop Boys most sem csinált gyenge lemezt. Tennant is azt nyilatkozta a Guardiannek, hogy a kreativitásuk még nem apadt ki, ám ha mégis ez történne, akkor felkérik producernek Brian Enót.
X2/Kobalt, 2020
