A „Hammond-orgona Jimi Hendrixeként” is emlegetett billentyűs klasszikus műveket hangszerelt át, a vezérmotívumokat ő játszotta kissé megbolondítva, míg zenésztársai a szokatlan, de mindenképpen „rockos” ritmust tették alá. Annak ellenére, hogy legismertebb zenekara, az Emerson, Lake & Palmer (ELP) elsősorban saját szerzeményeket játszott, a trióra a néhány, slágernek is nevezhető Greg Lake-dal mellett (Lucky Man, C’est la vie stb.) úgy emlékszünk, mint valami feldolgozóipari vállalkozásra, olyan termékekkel, mint a The Barbarian (Bartók Allegro barbarójából) vagy az Egy kiállítás képei 1971-ben külön lemezen is megjelent „rockváltozata”.
De az is igaz, hogy 1970–1974 között a Led Zeppelin mellett az ELP volt a legmenőbb rockbanda, stadionokban léptek fel, tömegek őrültek meg, amikor Emerson szó szerint ugrált a hangszerén, amivel nem is lett volna semmi baj, csakhogy a rajongótábor nagy része e produkciót a végletekig túlárazta, sokan gondolták akkoriban, hogy kedvenc billentyűsük nemcsak rocksztár, de jelentős kortárs zeneszerző. Az ELP valóban utánozhatatlan produkcióval állt elő, de nem véletlen, hogy e komolyzenés őrület még a progresszív rockon belül is zsákutcának bizonyult, mivel nem tudott fejlődni. Emerson kihozta belőle a maximumot, mielőtt a hetvenes évek végére önmaga karikatúrájává vált.
*
Magyarországon az ELP lemezeit nem lehetett megvásárolni. A hetvenes évek elején a rádió sem játszotta, így ahhoz, hogy e zenét ne csak néhány kiválasztott ismerje, médiumra volt szükség. Ahogy Elvist 1962-ben Komár László, Jimi Hendrixet 1969-ben Radics Béla, az Emerson, Lake & Palmert a V’73 együttes „hozta” Magyarországra 1973-ban. A szintén trió felállásban működő zenekar akkora tömegeket nem mozgósított, mint Komár vagy Radics, de az egyetemi klubok finnyás közönségét hamar meggyőzték. Lerch István (billentyűs hangszerek), Sáfár József (basszusgitár) és Herpai Sándor (dob) bevallottan az ELP-t koppintotta, ami persze nem volt szégyellnivaló, épp ellenkezőleg.
A nevükben szereplő „V” azt jelentette, hogy a Volán vállalat támogatta őket (vélhetően klubbal, próbateremmel, esetleg szállítással, hangszervásárlással), az pedig – a zenei tudás elismerése mellett – egyértelműen a bizalom jele volt, hogy a trió mindenféle táncdalénekeseket kísérhetett országos turnékon. De hiába voltak naprakészek, hiába állt távol tőlük a vadulás, hiába alkalmazkodtak, annyira azért nem voltak jó gyerekek, hogy a lemezgyár fantáziát lásson bennük. A trió rövid működése alatt csak egy kislemez jelent meg, azon is olyan kínos dalokkal, amelyekkel nyilván a slágerlistát kellett volna becélozniuk. Mindennél többet mond a kelet-európai progresszív rock nyomorúságáról, hogy a V’73 története az 1977-es táncdalfesztiválon ért véget, Lerch és Herpai pedig Demjén Ferenccel és Menyhárt János gitárossal megalapította a V’Moto-Rockot, hogy ezzel végleg felszippantsa őket a slágeripar.
Kései elégtételnek tűnik, hogy a Moiras Records jóvoltából 37 évvel az együttes megszűnése után megjelent az első V’73-album, de nemcsak Herpai Sándor 2014-ben bekövetkezett halála miatt. Mert ugyan a Seven Pieces for Keyboards, Bass Guitar and Drums az első olyan V’73-lemez, amelyen a trió valóban a progresszív rockot, és nem azt a tinglitangli popzenét játssza, amit a kislemezén hallani, de az angol cím, illetve a borítón kizárólag angolul olvasható információk jelzik, hogy a kiadványt elsősorban külföldi gyűjtőknek szánták.
A lemezen a trió 1973–1976 között készült koncert- és demófelvételeit hallhatjuk, köztük két klasszikus zenei feldolgozást. A Rókatáncban Herpai dobszólója a legemlékezetesebb, a Weiner-mű átiratát simán el lehetne adni ELP-számként, viszont a másik – a „Patetikus” szimfónia, amelyet Emerson is feldolgozott korábbi zenekarával, a The Nice-szal – inkább jazz-rocknak mondható, mintha Lerchék szándékosan próbálták volna másképp értelmezni Csajkovszkijt. A Teketória című instrumentális saját szám vegytiszta jazz-rock, a lemezen hallható hét szám közül az eleve ELP-feldolgozásként játszott Blues variációk mellett talán a Vízállásjelentés című dal idézi leginkább a példaképet, a két énekes számban csak bizonyos részek. De az illúzió abban a pillanatban elszáll, ahogy megszólal az ének; a Gondolatok és a Valami más című számoknak alig érteni a szövegét (ami nem biztos, hogy baj), a dallam is erőltetett, s ezt a Valami másban Sáfár József spanyolgitáros frazírokkal megbolondított virtuóz basszusszólója sem tudja feledtetni.
*
Hibái ellenére a V’73 több évtizedes műsorát egyáltalán nem kínos meghallgatni, végeredményben vállalható produkció, de azért azt nem állíthatjuk, hogy nem fogott rajta az idő. Fogott, de ezzel együtt is nagyon szomorú, hogy ez a lemez nem akkor jelent meg, amikor meg kellett volna jelennie: legkésőbb 1976-ban.
Moiras Records, 2019
