Interjú

„Nem bankban dolgozunk”

Josh Homme és Mike Shuman – Queens of the Stone Age

Zene

Hét év kihagyás után tért vissza Magyarországra a Queens of the Stone Age, a köztes időben Josh Homme súlyos egészségi problémákkal küzdött. A hegesztőszemüveget viselő frontember Michael Shuman basszusgitárossal az oldalán válaszolt lapunk kérdéseire.

Magyar Narancs: A legújabb kiadványotok az Alive in the Catacombs című EP és videó, amelyet élőben rögzítettetek a Párizs alatti katakombarendszerben. Közel két évtizeden át próbáltátok megvalósítani ezt a projektet…

Josh Homme: Igen. Minden egyes alkalommal, amikor lett egy újabb európai turnénk, nekivágtunk a dolognak, hogy hátha majd most sikerül. Megkerestük az ottani illetékeseket, a francia idegenforgalmi minisztériummal tárgyaltunk. Mindig abban reménykedtünk, hogy már legalább egy új ember van ott, aki talán segítőkészebb lesz, mint az elődje. Sokszor éreztem úgy, hogy soha nem fog összejönni a dolog, meg azt is, hogy szándékosan szívatnak minket. De mi újra és újra megpróbáltuk.

MN: Ha végleg elutasítottak volna titeket, kerestetek volna egy másik, hasonló helyszínt?

Josh Homme: Nem. Addig nyaggattam volna a párizsiakat, amíg igent nem mondanak, és végül így is lett. Nem indokolta semmi, hogy feladjuk a küzdelmet. Ha mondtak volna egy értelmes indokot, hogy miért nem lehetséges a dolog, akkor azt meghallgattam volna, de inkább a mismásolás ment egyfolytában. Soha nem szabad feladni.

MN: Amikor végre összejött a lehetőség a fellépésre és a felvételre, épp egy újabb súlyos egészségi problémán mentél keresztül. Ez volt életed legnehezebb koncertje?

Josh Homme: A legfájdalmasabb fellépésem volt, de pont ez tette jobbá. Az a katakombarendszer már önmagában elég súlyos hely, és mindez a fájdalommal kombinálva egészen különleges intenzitást hozott létre. Most már jól vagyok, és az, hogy akkor szenvedtem, már nem igazán számít. Viszont megörökítettük ezt az egyedi hangulatot az utókor számára. Ha mindenki teljesen egészséges lett volna a felvételek során, akkor most sokkal unalmasabb lenne az erről folyó beszélgetés. Legfeljebb annyit mondhatnánk el róla, hogy tök jó volt ott lenni. A valóság viszont az, hogy majdnem eggyé váltam a katakombákban őrzött csontvázakkal.

Michael Shuman: Tudtam, hogy Josh micsoda fájdalmakon megy keresztül, és abban ugyan nem vagyok biztos, hogy valóban ez lehetett-e a legnehezebb koncertünk, de le a kalappal előtte, hogy így is végigcsinálta az egészet. Megdöbbentő volt, hogy az ő akkori állapotában végig tudta énekelni a dalokat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.