A popszakmát mostanában, ahogy a múltban is, egészen más típusú emberek uralták, Sinéad O’Connor tehetségének köszönhetően mégis képes volt érvényesülni ebben a közegben. Neve pedig annak dacára sem kopott ki a köztudatból, hogy már régen jöttek ki új, pláne slágerlistás dalai, és albumot is kilenc éve adott ki utoljára. Ezzel szemben rendre meg tudta ragadni a közönség tünékeny figyelmét: soha nem tartotta magában karakteres, megosztó véleményét a világról, nem rejtette véka alá egzotikus spirituális élményekre és sajátos felismerésekre támaszkodó világnézetét, hol heterodox katolikus, később a muszlim hagyományból táplálkozó vallási meggyőződését sem, amivel kilógott pályatársai közül. Kiállt az ír egységért, a női jogok szószólója volt, fellépett a mentális betegek stigmatizálása ellen, nem habozott saját (folyton másként definiált) szexuális orientációjáról beszélni, de leginkább a katolikus anyaszentegyház és a Vatikán kíméletlen ostoraként tűnt fel – különösen azt követően, hogy napvilágra kerültek az egyházi emberek részéről a hívők ellen elkövetett szexuális, lelki és fizikai abúzusokról szóló jelentések.
*
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
