A popszakmát mostanában, ahogy a múltban is, egészen más típusú emberek uralták, Sinéad O’Connor tehetségének köszönhetően mégis képes volt érvényesülni ebben a közegben. Neve pedig annak dacára sem kopott ki a köztudatból, hogy már régen jöttek ki új, pláne slágerlistás dalai, és albumot is kilenc éve adott ki utoljára. Ezzel szemben rendre meg tudta ragadni a közönség tünékeny figyelmét: soha nem tartotta magában karakteres, megosztó véleményét a világról, nem rejtette véka alá egzotikus spirituális élményekre és sajátos felismerésekre támaszkodó világnézetét, hol heterodox katolikus, később a muszlim hagyományból táplálkozó vallási meggyőződését sem, amivel kilógott pályatársai közül. Kiállt az ír egységért, a női jogok szószólója volt, fellépett a mentális betegek stigmatizálása ellen, nem habozott saját (folyton másként definiált) szexuális orientációjáról beszélni, de leginkább a katolikus anyaszentegyház és a Vatikán kíméletlen ostoraként tűnt fel – különösen azt követően, hogy napvilágra kerültek az egyházi emberek részéről a hívők ellen elkövetett szexuális, lelki és fizikai abúzusokról szóló jelentések.
*
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
