"Fejjel, testtel" - Patricia Petibon operaénekes

Zene

Lételeme a játékosság, erotikába öltözteti a barokk áriákat. Nála minden sóhajnak, sikkantásnak színe, komponáltsága van. A kis koboldból dívává érett világhírű szoprán sajátos felfogásban interpretálja az operairodalmat. Április elsején a Münchener Kammerorchester kíséretében érkezik a Budapesti Tavaszi Fesztiválra.

Magyar Narancs: Önnél semmi nem hagyományos, sem a kinézete, sem a gesztikulálása, sem a váratlan mozgás- és hangelemek, amelyekkel egyesek szerint "frivolizálja" a műfajt.

Patricia Petibon: Mint operaénekes lényegében történelmi repertoárt interpretálok. A múltat kell áriáról áriára újraalkotnom, táplálnom önmagammal. Azzal, aki vagyok és amit gondolok, amit érzékelek a világból 21. századi nőként. Hihetetlenül sok elképzelés zsibong a fejemben, amelyek nem merülnek ki a parókaviseletben vagy a rúzs árnyalatában. Amikor egy albumra készülök, nagyon érdekelnek a színek, a kontrasztok, az érzelmi, ritmikai elemek ötvözése. A végső cél szinte kivétel nélkül mindig a teatralitás, illetve a színházi jelleg, az átmenetek játéka a tragikumból a komikumba, és hogy közben mindez valamiféle egységet alkosson.

MN: Mi igaz abból, hogy manapság a szélsőséges, tomboló szenvedélyű szerepekben érzi magát elemében?


Fotó: Europress Fotóügynökség

PP: De hisz az opera maga is a szélsőségek műfaja, felturbózott érzelmekkel, gesztusokkal! Még akkor is, ha ezek bizonyos kontextusban nevetségesen hatnak. Az olcsó külsőségek természetesen nem érdekelnek, csak ha valami értelme van, például mert a világunk abszurditását hangsúlyozza.

MN: Inkább a komikum vagy a tragikum felé szereti elvinni a szélsőségeket?

PP: Az egyik nem létezik a másik nélkül. Ezenkívül a nevetés lehetővé teszi, hogy harcoljunk a létezés tragikumával, még ha nem is tudjuk legyőzni. Nagyon izgalmas, hogy ennek a két végletnek szentelhetem magam.

MN: 2010-ben komor, sötét színre váltott Alban Berg Lulujával. Diadalmenete volt Genfben, Barcelonában, Salzburgban. Vízválasztónak tekinti ezt a pályáján?

PP: A Lulu partitúrájának böngészése barlangkutatáshoz hasonlít, annyira összetett. Nagy nyugalommal és csipetnyi naivitással érdemes csak hozzáállni. Mivel nem vettem tudomást ennek a mély operának a veszélyeiről, sikerült elérnem a célomat, elmentem a legvégsőkig. A színpadra lépéskor olyan érzésem volt, mintha egy vitorlás hajóra szállnék fel, és meg kellene birkóznom az elemekkel, mielőtt szárazföldet érnék. Kétségkívül ez a szerep határozta meg a legjobban a művészi utamat, Lulu a maga sokrétűségében összefoglalója eddigi életem munkáinak.

MN: Legutóbb Michael Haneke ultramodern Don Giovannijában fogadta ovációval a közönség.

PP: Donna Annát alakítottam Haneke történelmi rendezésében a Bastille Operában. Nagy vágyam, hogy újra dolgozhassak vele, nagyon csodálom őt.

MN: A legtöbbet énekelt szerepe?

PP: Nem számoltam össze, hányszor énekeltem a Hoffmann meséi Olympia babáját, de az a csúcs. Búcsút mondtam neki egyszer és mindenkkora. Lássuk a fiatalokat! Fejlődni szeretnék, és bizonyos szerepeket el kell hagyni ennek érdekében. A művész nem engedheti meg magának az egy helyben topogást. Ki kell lépnie a komfortzónájából, máskülönben képtelen tesztelni a képességeit.

MN: Hogyan épít fel egy figurát?

PP: Fejjel, testtel. Ebben a sorrendben. Kezdetben eltartom magamtól, hogy rálátásom legyen. Az értelmi szigor után jön az érzelmi ráhangolódás. A rendezővel közösen széles körű értelmezés folyik, ami szinte mindenre kiterjed: a viselkedésre, a motivációkra, a mozgásra, az öltözködésre. A próbák pedig azért fontosak, hogy megteremtődjön a természetesség illúziója. Mi, énekesek a zenével és a testünkkel játszunk, az előadásmódunk a test rezdüléseiből táplálkozik. Amit igazán keresek, az egyfajta tisztaság, a pillanat spontaneitása.

MN: Négy szólólemezt is készített az elmúlt öt évben. Közülük kettőt részben a latin zenék iránti vonzalmának szentelt. A Melancolia spanyol zarzuela dalait és áriáit a Nouveau Monde latin-amerikai ritmusai követik. Miért éppen a 17. századi Dél-Amerikában kalandozott?

PP: Ez az album számomra egzotikus utazás, kontinensek és kultúrák közeledése. Régóta vonzott az indiánok és a gyarmatosítók kultúrája közötti zenei keveredés, illetve a dallamvezetés, az összetett ritmikai elemek látszólagos egyszerűsége. Két világot foglalnak magukba ezek a dalok, talán ettől tűnnek olyan kortársnak. Nagyon táncolható album, és mint minden népzene, tele van életörömmel. Mint ahogy nekem öröm, amikor a határaimon túlléphetek, és csak visz a zene szenvedélye.

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

0–24

A hétköznapi és ünnepnapi fasizmus letagadásának megvannak a magyarban is a kulcsmondatai, közbeszédbéli szállóigéi. Kivétel nélkül önleleplező mondatok, melyek igen gyakran egyeznek is a közlő szándékaival.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

Szép, új, szintetikus világ

  • Váradi András

Egy jó kép többet mond, mint ezer szó. Közhelyes, de attól még igaz bon mot. Robert Capa még rá is duplázott, amikor azt mondta: el tud képzelni egy olyan képet (fotót), amely akkora hatással van az emberekre, hogy soha többé nem lesz háború.

Közös pont híján

Hosszú ideig az évszázad üzleteként hirdették a német fegyvergyártásra alapozó hazai védelmi ipari fejlesztéseket. Ám a pénz elfogyott, exporttal nem számolhatunk, ráadásul a Merz-kormány nem lesz olyan elnéző Orbán Viktor bomlasztó politikájával szemben, mint amilyen Angela Merkel volt.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.