Ősváltozat 1844-1862 - áll az opera címe alatt a megjelölés az új Erkel-lemezfelvétel dobozán, mintegy első látásra érzékeltetve velünk, milyen nehéz is definiálni a Hunyadi László historikus s pláne őseredeti formáját. Igaz, a dalművek szerzői húzása-vonása, a "végleges" forma kialakításának vajúdó folyamata korántsem csak Erkel műhelyére jellemző ismertetőjegy (gondoljunk csak a Don Carlos verzióira!), ám az azért már figyelemre méltó sajátosság, hogy a Hunyadi László legelső előadásán, 1844. január 27-én az opera máig ismeretes slágerszámainak elsöprő többsége még nem hangzott fel. A Nyitánytól a szalagavatók valaha elmaradhatatlan Palotásáig (vagy másként a Magyar táncig), Gara Mária III. felvonásbeli cabalettájáig és persze a híres La Grange-áriáig megannyi szám csak később épült be az operába, amely így tényleg az 1860-as évek elejére nyerte el azt a formáját, amely azonban (az 1935-ös Radnai-Nádasdy-Oláh-féle átdolgozás eredményeképpen) immár jóval Erkel halála után sem bizonyult valósággal véglegesnek.
A lemezfelvétel, amelyet az operaházi - átdolgozott - Hunyadi László premierje előtt, tavaly nyár végén rögzítettek, most több szempontból is üdvözlést érdemel. Túl a zenetörténeti és filológiai érdekességek során például méltatandó már maga az a tény is, miszerint egyáltalán operalemez készült hazánkban. Ennek elvi jelentőségét bizony még az sem csorbítja érdemben, hogy a végeredmény nem tekinthető szeplőtlennek, vagyis hogy kereken kimondva: a fölvonultatott operaházi hangok (és személyiségek) nem mindegyike tetszik lemezképesnek. Merthogy e laboratóriumi közeg révén visszahallgathatóvá válnak az énektechnikai fogyatékosságok, s tán még ennél is zavaróbbnak bizonyulhatnak a motiválatlan, az éneklésbe beleunatkozó vokális produkciók (mint különösképp Cser Krisztián Cillei Ulrikja). Nagyon is helyes volt azonban lemezen is megörökíteni Fekete Attilát Hunyadi Lászlóként, Bretz Gábort Gara nádor szólamában, az üde hangú Balga Gabriellát Mátyás nadrágszerepében, s persze jó volt rögzíteni Miklósa Erika Gara Máriáját is, még ha az ő esetében nem is beszélhetünk az énekesi mutatványon túli, testmeleget sejtető vokális ábrázolásról. Mindehhez Héja Domonkos lendületes és figyelmes vezénylése is hozzátette a magáét a jól hangzó és friss, bár korántsem eszményszép zenekari hangzással.
Az ősváltozat talán legérdekesebb, de mindenesetre legérzékletesebb mozzanata Egressy Béni eredeti szövegének visszaállítása. Ez az oly sokat kárhoztatott librettóírói teljesítmény a lemez hallatán most inkább tetszik sutaságában is megható nyelvemléknek, mint a Hunyadi László agyonemlegetett tehertételének. (A prozódia sérülékenységében ráadásul Erkelnek is volt némi bűne, hiszen ő az énekszólamokkal rendesen legutoljára bíbelődve, inkább a zenekari szólamokhoz való igazodásukra ügyelt, semmint a szöveg énekelhetőségére.) "Szívem szerint megengedek" - hirdet bocsánatot a megrettent V. László király Cillei megölése után és a Meghalt a cselszövő felhangzása előtt, míg másutt ugyanő "sunda merényt" emleget. Márpedig némi archaizáló hajlandósággal bírva, egykönynyen élvezetet lelhetünk az ilyen és ehhez hasonló fordulatokban. Éldeljük hát e lemezt!
Magyar Állami Operaház, OperaTrezor, 2012
