A rossz hír, hogy ezenkívül egyelőre jóformán semmi sem tudható: hiányzik a döntés indoklása, a kedvezményezettek névsora, kiválasztásuk szempontja, a kizártakról való elképzelés, valamint a támogatás helyének megjelölése a zeneművészettel kapcsolatos kormányzati stratégiában. Arra tehát alkalmas, hogy beindítsa a találgatásokat, szóbeszédeket tápláljon, és aktiválja a lobbiösztönöket.
A bejelentés egyik olvasata, hogy a kormányzat tudatában van a zeneművészet és ezen belül a zenekarok kiemelt jelentőségének a magyar kultúrában. Azonban - bár örvendetesen átsegít bizonyos együtteseket bizonyos ideig bizonyos nehézségeken - egyszeri támogatás lévén nem is próbál rendszerszerű megoldást kínálni, nem épít kiszámítható struktúrát.
Érdemes röviden emlékeztetni rá az olvasót, hogy komolyzenét természetesen nemcsak szimfonikus zenekaroktól kap, hanem kamarazenekaroktól, valamint különféle összetételű kisebb együttesektől és szólistáktól is, a tárgyalt támogatás tehát a komolyzenei "szolgáltatóknak" eleve csak egy részére vonatkozik (szimfonikus zenekarnak számít a legalább 56 tagból álló, a késő romantikus művekig mindent eljátszani képes együttes, 24-55 tagú a kamaraszimfonikus zenekar, 12-23 között nevezünk egy együttest kamarazenekarnak). Ez újabb kérdéscsoportot vet fel, aminek hozzávetőleges áttekintése is túlfeszítené e cikk kereteit, de fontos legalább utalni rá. Kamarazenészekből és szólistákból a magyar termés máig kiváló, de ha működési feltételeik továbbra is ilyen ütemben sorvadnak, a puszta tehetség és lelkesedés nem lesz elég, hogy ezt a szférát, a minőségi zenekultúra meghatározó alapját fenntartsa. Enélkül pedig igényes és zeneértő - és a zenéért fizető! - közönséget elképzelni illúzió.
A miniszteri bejelentésben, bár hangsúlyozottan ad hoc jelleggel, három zenekar, a Nemzeti Filharmonikusok (mely egyben a hivatásos Nemzeti Énekkart is működteti), a Concerto Budapest (a Matáv Szimfonikus Zenekar utóda), valamint a Budapesti Fesztiválzenekar volt megjelölve. Megkerestük a zenekarokat, de a bejelentést az arányok és
a feltételek teljes homálya
miatt érthető módon egyikük sem akarta egyelőre kommentálni, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója, Kovács Géza is mint a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének elnöke válaszolt kérdéseinkre. Nem hivatalosan minden megnevezett kedvezményezettnek megvan a saját interpretációja, ki-ki a lecsökkent évi támogatás pótlását, az eltűnt fenntartó ideiglenes helyettesítését vagy a fenntartói támogatás megrendülését és a nemzetközi hírnév hatékony meggyőző erejét látja benne.
Mivel annak indoklása is hiányzik, hogy a vidéki zenekarok miért maradnak ki eleve a támogatásból, helyzettől és érdektől függően ez is szabadon interpretálható. Mert nem érdemes "elaprózni"? Vagy netán a fővárosiaknak nehezebb? Vagy ők a zászlóshajók? Vagy a vidék a döntéshozók fejében is messze van? A vidékiek nem jó lobbisták? Egyéb? Victor Máté, a Magyar Zenei Tanács elnöke szerint az egész magyar zenei életre nézve veszélyes lenne a vidéki zenekarokról csendben megfeledkezni, hiszen a lakosság Budapesten kívül élő négyötöde számára döntő részben ezek a zenekarok szolgáltatják a szimfonikus zenét, tehát létfontosságú kultúrmissziót töltenek be, miközben fenntartóik az esetek többségében városi vagy megyei önkormányzatok, amelyeknek költségvetési vágásai előbb-utóbb a kulturális intézményeket is elérik.
Miből élnek a szimfonikus zenekarok? A hosszú évek szakmai előkészítő munkája nyomán, a nemzetközi szabályozást is széleskörűen tanulmányozva elkészült 2008-as előadó-művészeti törvényt kidolgozóik nemzetközileg is példaértékűnek, míg az általa bármely okból hátrányosan érintettek a semminél és a korábbiaknál jobbnak, de több tekintetben elhibázottnak tartják. Ez támogatási szempontból két kategóriába sorolta a komolyzenét szolgáltatókat. Az elsőbe azok az együttesek tartoznak, amelyeknek vagy fenntartója egy önkormányzat, vagy vele kötnek szerződést. A költségvetési keret normatív elosztása pedig egyebek között a létszám, a fellépések, az ifjúsági programok, a hangfelvételek és a bemutatott kortárs művek száma alapján történik - a kritériumok súlyozott pontozással történő teljesítése alapján jár az együtteseknek a normatív állami támogatás. Azok az együttesek, amelyek a kritériumok szerint nem kapnak automatikus normatív pénzt, a második kategóriában vagy a "kiemelt művészi célok" keretében pályázhatnak támogatásra. Vannak továbbá zenekarok, amelyek külön költségvetési soron kapnak megújuló támogatást, ilyen például a kezdettől fogva speciális foglalkoztatási és fenntartási struktúrában működő Budapesti Fesztiválzenekar. A Nemzeti Filharmonikusok a kulturális ügyekért felelős minisztérium - jelenleg a Nefmi - költségvetéséből kapják a támogatást, míg az Opera központi költségvetési intézményként van a tárca büdzséjében külön soron megnevezve; megint más eset a jelenleg rendkívül sérülékeny helyzetű Rádiózenekar. (Ez utóbbi - a Rádióénekkarhoz hasonlóan - nemcsak drasztikus létszámcsökkentésen esett át az utóbbi években, de a törvényben előírt kötelező tárgyalások mellőzésével az MTVA nemrégiben át is telepítette őket a nagyjából 12 millió forint alaptőkéjű Pannónia Kft. nevű reklámügynökségbe [!]. Egyben eltűnt szem elől a rádió két együttesének eddigi, hozzávetőlegesen egymilliárd forintnyi támogatása.) Ismét más módon tartja fenn magát például a Vashegyi György által vezetett, a magyarországi régizene-játszást európai színvonalra emelő Orfeo zenekar és Purcell kórus, amely az elmúlt évtizedben összesen nagyjából mindössze 100 milliót kapott állami pénzekből.
A 2008-as törvény fontos újítása volt, hogy lehetővé tette magáncégek támogatásának igénybevételét az éves saját jegybevétel 80 százalékáig. A magántámogatás természetesen korábban is lehetséges volt, üzleti szerződés keretében, megfelelő reklámfelületért cserébe; a jegybevétel-arányos rendszerben azonban semmit nem kell cserébe adni. Ez az ún. adóátcsoportosítás nagyon fontos bevételi forrásnak bizonyult, ezt a kontingenst kivétel nélkül minden (tánc-, színházi, zenei stb.) együttes föl tudta tölteni, amivel önmagának már az első, 2009-es évben több mint hatmilliárd forint pluszforrást generált. A rendszer arra ösztönzi a zenekarokat, hogy ezzel is valamelyest kilépjenek az állami/fenntartói támogatásra koncentráló gondolkodásból, és mozgósítsák a magánszférában szunnyadó anyagi lehetőségeket. A dolog szépséghibája, hogy a kormányzat ugyanezt a lehetőséget most öt látványsport, köztük a futball számára is megnyitotta. Ez érezhetően szűkíti a zenekarok lehetőségeit, és méltatlanul versenyezteti a nemzetközi szinten is kiemelkedő zenekarokat és a nemzetközi szinten is krónikusan értékelhetetlen
magyar futballt
A közkeletű bölcsességgel szemben, miszerint "ha nem romlott el, ne szereld", a kormányzat az előadó-művészeti törvényt is saját képére szereli, éspedig a tőle immár megszokott módon: a szakmai szervezetek megkerülésével, világos indok és indoklás nélkül - mondhatni, "csak". Erre is vonatkozik Szőcs Géza kulturális államtitkár immár szállóigévé vált kinyilatkoztatása a Muzsika 2011. júniusi számában: "Nincs intézményes, kollektív tanácsadó testületem. Ám a zenei élet számos szereplőjét ismerem ... kialakult értékrenddel rendelkezem ... a Magyar Zenei Tanács nélkül is van áttekintésem a zenei életről." Ez a nagy jóindulattal is csak anakronisztikusan főúrinak nevezhető attitűd tükröződik a 2011-es törvénymódosításban is. Semmit sem tudni arról, hogy az indoklás nélkül megváltoztatott kategóriabesorolások szerint melyik együttes milyen alapon tartozhat az immár "nemzetinek" (szinte már hiányoltuk a jelzőt erről a területről is...) átkeresztelt első és "kiemeltnek" hívott második kategóriába. Kikerült a törvényből a fenntartói támogatással arányos normatív állami támogatás, amelynek pedig fontos ösztönző ereje volt a fenntartók számára. Bekerült viszont a pályázaton elnyerhető támogatás feltételei közé egy meghatározatlan kritérium, a minőség. Ez önmagában véve persze örvendetes, hiszen ki tagadná vagy ellenezné, hogy közpénzt csak jó minőségre szabad költeni. Arra azonban sem az ezt fenntartás nélkül üdvözlők, sem pedig a törvényalkotó nem tudott egyelőre választ adni, hogyan is mérnék a minőséget - ami nem azt jelenti, hogy ez lehetetlen, hanem hogy nincs róla a közzel is megosztott elképzelés. Ez akár a "mindenkori államtitkár személyes ízlése" is lehet, csak tudjunk róla, netán legyen alkalmunk megvitatni - mert félő, hogy ez az egyik a szélesebbre nyíló kiskapuk közül, ahol visszaáramolhat a rokonok és üzletfelek személyes lobbija.
A minőség mérése a zenekarok minőségi összehasonlítását is jelenti, ami önmagában szintén nem volna baj, csak tovább nehezíti az objektivitást. A zenekarok ugyanis nem azonos feladatokat látnak el, más-más közegben játszanak, részben más elvárásoknak kell megfelelniük. Victor Máté szerint a vidéki zenekarok esetében hangsúlyosabban kell tekintetbe venni, hogy sok esetben egyedül látnak el egy egész régiót zenével, fennmaradásuk segítése tehát rendkívül fontos.
A minőségbiztosításnak természetesen számos lehetősége van, amit fontos lenne beépíteni a támogatási rendszerbe is, a muzsikusi teljesítmény rendszeres kötelező értékelésétől az utánpótlás-nevelésig. Ma már beleszámít a munkaidőbe napi két óra gyakorlás; ennek fejében még inkább elvárható, hogy a muzsikus felkészülten érkezzen a próbára és a koncertre, valamint hogy aktívan fenntartsa és fejlessze tudását.
A szakmai fejlődés s az ezzel minden bizonnyal logikusan együtt járó egzisztenciális jobblét irányában a zenekarok számára egyébként is
adódnak lehetőségek,
s ezek aktívabb használata segítene elmozdulni a tőlük sem idegen panaszkultúrától. Noha a szimfonikus koncertek látogatottságára nem lehet panasz, a közönség fiatalításának komoly problémájával kapcsolatban nem volna szégyen a sok izgalmas külföldi példára is tekinteni. Nem elég bizonyos koncerteket ifjúságinak elnevezni, hanem jóval merészebben kellene kísérletezni a legkülönbözőbb művészeti együttműködésekkel, új formákkal, szokatlan helyszínekkel. Szociális érzékenységben is léphetnénk előre, s erre remek példa a venezuelai J. A. Abreu által kezdeményezett El Sistema, amely nagyrészt mélyszegénységben élő gyerekek zenei nevelésével teremtett egy zeneszerető generációt, a gyerekeket, a közösséget és a kultúrát egyaránt szolgálva. Továbbá a jelenleginél sokkal több regionális kitekintésre és cserére is lenne lehetőség - egy zenekar országos vagy regionális utaztatása természetesen költség, de nem kivitelezhetetlen. Alapvető felvételi követelménynek kellene tekinteni a valós nyelvtudást (nem a nyelvvizsgát!) - ennek szégyenletes hiányára ma már érvényes mentséget felhozni nem lehet. Örök téma, hogy sokkal következetesebben, kitartóbban és képzettebben lehetne szponzorokat, sőt mecénásokat szerezni. Fontos megfigyelni továbbá, mekkora lendületet ad egy zenekarnak egy minőségi játszóhely, tehát ezért is érdemes lobbizni; a pécsi Pannon Filharmonikusok jelentős minőségi előrelépésében bizonyosan szerepet játszik az új hangversenyterem. Ide már meg lehet hívni kiváló együtteseket, ami a közönség érdeklődését és igényeit is fokozza, az pedig jótékonyan hat vissza a helyi zenekar teljesítményére. Nagy kihasználatlan lehetőségek rejlenek az Európai Unióban, de ehhez is nyitottabb gondolkodásra és sokkal nagyobb aktivitásra volna szükség.
A nemcsak a zenekarokra, de az egész zenei életre leselkedő veszélyekről szólva kérdésünkre Victor Máté, Kovács Géza, valamint Popa Péter, a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége főtitkára is első helyen a szakmai szervezetek és testületek megkerülését vagy megkérdezett
véleményük ignorálását
tartotta az egyik legaggasztóbb jelenségnek. Popa szerint "a politikai elit távolodni látszik a zenekultúrától, s abban csak a kiadási tételt látja", miközben a magyar zene a legkelendőbb kulturális exportcikk, az egyik legfontosabb turisztikai vonzerő, és a magyar kulturális identitás egyik legerősebb összetevője. Nemcsak szimbolikus, hanem nagyon is gyakorlati jelentőségű, hogy a Nefminek nincs zenei főosztálya, a minisztériumon belül csupán egyetlen beosztott zenei szakember képviseli a területet, és kínos volna tudni, rajta kívül hányan tudnak kottát olvasni a szaktárcánál. Ilyen körülmények között a kulturális kormányzat egyre inkább kézi vezérléshez visszatérő gyakorlatának fényében kell értékelnünk a bejelentett 1380 milliárd forintos támogatást is. Ez ugyanis önmagában több, mint amennyit az előadó-művészeti törvény hatálya alá tartozó összes zenekar és énekkar egy évben kap (ami 2004-ben 912 millió, 2009-ben 1,035 milliárd, 2011-ben 1,343 milliárd volt) - és erről az összegről úgy döntött a kormányzat, hogy sem a támogatás tényét, sem annak kritériumait és elosztását nem tárgyalta meg sem a Magyar Zenei Tanáccsal, sem a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségével, sem a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanáccsal, sem a miniszter tanácsadó testületeként működő Zeneművészeti Bizottsággal. A hatályos törvény megkerülésével, kézi vezérléssel történő pénzosztás folyik, amely több kérdést hagy nyitva az alapelvekre és a jövőre nézve, mint amennyit megválaszol, tehát alkalmas arra, hogy az átláthatatlansággal az érintettek közötti feszültséget szítsa, és az együtteseket eleve sújtó bizonytalanságérzetet növelje. "Erre nincs mentség" - véli Popa Péter.
Mennyi az annyi?Magyarországon 17 hivatásos szimfonikus zenekar működik, amelyek költségvetésének a közpénz az alapja. Ha a muzsikuslétszám meghatározásánál a munkaszerződéssel foglalkoztatottakat vesszük alapul, akkor nagyon tarka a kép: a Nemzeti Filharmonikusok és a Rádiózenekar taglétszáma nagyjából 100-100, a MÁV Szimfonikusoké 93, a Dohnányié 71, míg a Concerto Budapesté, a zuglói zenekaré, a Fesztiválzenekaré vagy a Danubiáé nulla. A munkaszerződésesek bérezése részben teljesítményalapú, vagyis egy alapbér mellett a fellépések számától is függ. A munka alapegysége a szolgálat (egy szolgálat három, az Operában négy óra), egy hónapban 28-32 szolgálatot kell teljesíteni. Az otthoni felkészülést napi két órával számítják. A díjazás különbséget tesz a többet vagy kevesebbet játszó hangszerek, például a hegedűs és a hárfás között, figyelembe véve ugyanakkor, hogy a mennyiségileg kevesebbet hallható hárfás vagy tubás legtöbbször szólisztikusabb (tehát nagyobb felelősséggel járó) feladatot kap. Egyes hangszereknél a muzsikus fizikai igénybevételét is figyelembe veszik. A muzsikusnak ugyanannyi szabadság jár, mint másnak; ennek egy részét jellemzően augusztusban kell kivenni. Egyes hangszereseket súlyosan érint a korkedvezményes nyugdíj megszüntetése, hiszen munkaképességük önhibájukon kívül csökken hamarabb, mint másoké. Így hamarosan nemcsak megrokkant tűzoltóktól várhatjuk, hogy kimentsenek az égő házunkból, de reszkető lábú artisták és hamisan intonáló fúvósok is tanúsítják majd a döntéshozók mély bölcsességét. |
