Zene

Nem fogunk hazudni: ez a film borzalmas. Olyannyira, hogy magáénak tudhatja a "világ legrosszabb filmje" kétes elismerését is, elkövetője, Edward D. Wood Jr. pedig a világ legrosszabb rendezőjének választatott. A legendásan tehetségtelen filmes munkássága akkora hatással volt az ellenkező előjelekkel bíró Tim Burtonre, hogy az egyik legjobb filmjét teljes egészében neki szentelte. És hogy ne fogyjunk ki a legekből: a Kilences terv a világűrből a legutolsó film, amiben minden idők legnagyobb Drakulája, Lugosi Béla - még ha szöveg nélkül is, és csak két rövidke jelenet erejéig - feltűnik. (További jeleneteiben az arcát konzekvensen köpenyegével takaró csontkovács, Tom Mason helyettesítette.) A nem épp megtisztelő titulus és az Ed Wood című megunhatatlan film együttes hatásának köszönhetően a hollywoodi balsikerei következtében akut alkoholistává váló, majd némi pornóipari kitérő után igen fiatalon (54 évesen) elhalálozó Wood soha nem látott (és talán még általa sem álmodott) népszerűségre tett szert az utóbbi években.

Nemrég újranyílt a higiénikussá vált a Kassák Múzeum. A felújítás elkerülhetetlen és szükséges volt, Csaplár Ferenc vén bagolyvárából hófehér falú, fényes parkettájú (mint zongorafödélen a lakk, írja valahol Dsida Jenő), nagyablakú szalon lett. Vagyis kiállítótér. Ebben a kiállítótérben, amelyből most kiszipkázták a régi idők levegőjét, valahogy az életmű körül is sterillé vált minden. Andrási Gábornak, ha meg akarja oldani egyszer "a Kassák-problémát", elölről kell kezdenie mindent, a helyzet összes előnyével és hátrányával. Olyan társadalomban kell előállnia Kassák szocializmusával, képarchitektúrájával, prózájával és dadaista verskompozícióival, amely túl keveset változott a húszas évekhez képest ahhoz, hogy Kassák ne támadhatná épp olyan öngyilkos elszántsággal, mint annak idején. A kapitalizmus jelenkori közege azonban rafináltabbá vált: megtűri ugyan a múltbeli forradalmárok fölemlegetését, de a depolitizálásukat szabja feltételül. Olyan steril körülményeket teremt, amelyben Kassák, a festő vagy Kassák, a költő a homályos kulturális tudat része, de senki ne firtassa, hogy miért.

A 23 000 elbeszélése pontosan ott kezdődik, ahol A jég különös, lezáratlan lezártságában befejeződött (Szorokin a Trilógia második kötetében [Bro útja] inkább az első kötet második részének stílusában és annak cselekményét kiegészítve szőtte tovább a Tunguz-esemény egyik lehetséges megoldásának mitologikussá emelt, valószínűleg fiktív történetét). Ahogyan a szerző újabb regényeiben is előszeretettel él a montázstechnikával, úgy most is egy erősen fragmentált, ám a cselekményvezetést mégsem szétromboló narrációt kapunk. Sőt a 23 000 nyugodtan olvasható az előzmények ismerete nélkül is, hiszen mint a Trilógia korábbi két kötete, ez is kiragadható a jeges kontextusból, értelmezhető önálló regényként is. Így, előismeret (és előzetes várakozások) nélkül olvasva bár zavarba ejtő lehet jó pár esemény lezajlása, azok indokoltsága, valamint ezek töredék- vagy puzzle-szerű előadása, de az ily módon létrejövő feszültség kifejezetten termékeny olvasatot biztosíthat mindenki számára, ugyanis mindezek magyarázatát ügyes kis összefoglalóban kapjuk meg a regény közepén. A Fény Testvériségének egyik tagja saját perspektívájából mondja el az Eredendő Fény 23 000 sugarának teremtésmítoszát, akiknek legnagyobb tévedése a tükröző vízfelszínű Föld megalkotása volt, mely hiba miatt immár emberi testekben, ezekben a szánalmas, csak a "húsrobotok" számára kielégítő korpuszban élnek tovább, viszont a tunguzi meteor jegéből készült kalapács ütésére a szívük felébred és megszólal. Hogy a teremtés eme balfogását kijavítsák, mindannyiuknak össze kell gyűlniük, s kört alkotva beszélni a szívükkel, kimondani annak mind a huszonhárom Szavát - ekkor ismét a Fény sugaraivá válnak, a Föld pedig eltűnik örökre.

Noha a magyar apától és lengyel anyától származó szerző idejekorán figyelmeztet, hogy a Turulpörkölt lengyel felhasználásra, a külhoni közönség Magyarország-képének felfrissítése végett íródott, Krzysztof Varga "így éltek ti"-je a kollektív magyar pörkölt azon mélyrétegéig hatol, mely a hazai olvasókat sem hagyhatja hidegen. Varga apja szülőföldjére és gyermekkori emlékei helyszínére tért vissza, de a családtörténetnél is jobban érdekelte egy általa felfedezett szabadidős tevékenység: a turulspotting.

Már az előzenekarként fellépő Ektar is meglepetést okozott: Szőke Szabolcs héttagúvá bővült, inkább keleties-kontemplatív hangulatzenét játszó együttese éteries volt, mégis izgalmas és erőteljes. Nyugodtan elvitt volna egy önálló koncertet is.

Ha lenne ilyen elismerés, a connecticuti Hatebreed biztosan elnyerné az év legenergikusabb bandája díjat: egyrészt annyi kraft szorult a zenéjébe, hogy azt kevésbé zenei, inkább nehézgépipari szakszavakkal lehetne igazán körülírni, másrészt idén már a második lemezük tapossa a földbe a hardcore/metál híveit. Korábban egy kifejezetten jól sikerült feldolgozáslemezzel, a For The Lionsszal jelentkeztek, hogy az alapvető Slayer- és Sepultura-számok saját képükre formálása mellett néhány gyengédebb dallal már akkor megmutassák: nem is áll tőlük annyira távol a dallamos ének, mint amennyire azt egy keményebb HC zenekarról feltételeznénk.

című drámáját legutóbb Oskaras Korsunovas rendezésében láttam - és még mielőtt bárki dicsekvésnek vélné a litván előadás megtekintését, elmondom, hogy Budapesten láttam, a Bárka Fesztiválon, szerencsére szép ház előtt. Korsunovas-rendezést könnyű nézni, mert képei expresszívek, lendülete sodró, figurái sűrűek.

Az eltelt fél évtized igazolta: az utóbbi évek egyik leggyümölcsözőbb ötlete volt létrehozni az Irie Maffiát - hála érte Élő Márton (Dermot) harsonás-zenekarvezetőnek és Horváth Gáspár (mostanában Jumo Daddy) billentyűsnek. Az élő hangszereken előadott jamaicai zene klasszikus soul/funk betétekkel kiegészítve, s néha kifejezetten rockos felhangokkal tálalva kétségtelenül nyerő kombináció - ha megfelelő helyen és időben szólal meg, elemi erővel képes magával ragadni a zenei gyökerek újrafelfedezésére mindig kész publikumot.

Ha nem is a film noir poétikai leképződése, de mindenképp a filmnyelv(ek) egyfajta irodalomra alkalmazott adaptálása-transzformálása Bajtai András költői nyelve; mintha David Lynch atyai keze nyugodna a vállán, de a családi fotón ott áll a nagybácsi, Jarmusch, valamint az unokatestvérei, a Buharov fivérek is. A szerző Embólia kisasszonynak ajánlott második kötetének egyik legnagyobb erénye a fegyelmezettség: sallangoktól mentes versek, szigorúan szerkesztett ciklusok állnak össze már-már novellaszerűen olvasható, kimérten adagolt "poénokkal" dúsított, mértani pontosságú dramaturgiával megalkotott szöveggé. E "történet" narrátora az emblematikus nyitóvers tanúsága szerint is állandóan a Ketrecekre gondol, melyek "minden emberben élnek", ám egyszersmind külső ketrecek is; inverz való, kifordított világ.

Amália Rodrigues halálának tizedik évfordulója az ájult tisztelet kitörései mellett a fado és "királynője" körül kavargó közhelyek újragondolására is alkalmat adhat. Rodrigues sikere egyedülálló és töretlen, de nehéz szétszálazni, mennyi ebben a személyes kultusz, a tehetség, a felhasznált és átalakított hagyomány - és mennyi a politika szerepe.

Vannak bizonyos hangulatok, amikről az ember nem beszél. Már nem beszél - egészen egyszerűen azért, mert mára mindent elmondtak róla, de legfőképpen általa. Ellenben e "minden" kifejezést - az egzakt tudományok kivételével, például a művészetek területén - helyes valamiféle pillanatnyi állapotnak tekinteni, még akkor is, ha adott esetben fennáll időtlen idők óta. Mert ugyan mindnyájan kergetünk olykor vagy gyakran is utánjátszó hangulatokat, érzeményeket, viszont a legritkább esetekben beszélünk róluk, jobbára csak intimus körülmények közt, vallomásos alapon. Egy filmrendező mit is tehetne mást - még akkor is, ha (érdemei szerint) a világban legmagasabb polcon jegyzett maesztró az illető -, mint az ilyen, vallomásos dolgait az "elmondom hát mindenkinek" minimum megengedő intimitásával kezelni. S ez jelen filmművünk voltaképpen döntő kérdése: miről is vall itt Stephen Frears? Pláne miért?

A kaposvári színház évadnyitó premierje október vége felé esett - Anatolij Vasziljev rendezésének híre már korábban bejárta az országot, amúgy nem elsősorban Vasziljev, sokkal inkább a főszereplő, Törőcsik Mari okán. Aki - mint tudjuk - ezzel az előadással tért vissza a színpadra (vagyis számára az életbe) súlyos betegsége után. Ezért tarthatott - és tarthat - számot az előadás a kaposvári közönség érdeklődésére, sőt némi pesti zarándoklatra is.

Legkésőbb az általános iskola negyedik osztályában kiadják a házi feladatot: írj jellemzést magadról az alábbi szempont alapján: külső és belső tulajdonságaim. Ami kötelező feladatként indult, azt életünk során később magunktól gyakoroljuk, hogy egyediségünk teljes tudatában közhelyesen ugyanazokat a kérdéseket tegyük fel, mint bárki más - talán erre, az identitásnak mint folyamatos problémának a megjelenésére utal az egyébként nem létező és a helyesírás szempontjából is nehezen elfogadható éngond kifejezés? A kérdések leegyszerűsítve: van-e bármiféle kapcsolat önképem és a külvilág visszajelzései között, milyen különböző szerepeket játszom el adott helyzetekben, voltaképpen ki is vagyok én?

Szépen komponált kép a címlapon. Középen egy világos kalapos, filigrán férfialak: törékennyé a helyzete és a környezete teszi. Magas automobil lépcsőjéről lép le éppen, a felsőteste enyhén előredől, szinte lebeg a jármű és a járdaszegély között. Botja vége a kocsiajtó takarásában a semmire támaszkodik, súlypontja valahol a feje középvonalában, amit a szájában tartott, szipkán szívott cigaretta hangsúlyoz. Mögötte az útitársa szintén kiszállni készül, a sofőr pedig oldalt se tekintve megemeli ellenzős sapkáját: elköszön, netán csak megszellőzteti befülledt fejét? Az ajtót egy háttal álló drabális, öltönyös és köcsögkalapos védszolga tartja, tarkója, fülcimpái vaskosak, cipőjén fény csillan. Válla mellett egy csokornyakkendős, sapkás figura boka fölött lengő nadrágban a füle tövét vakarja bizonytalan mozdulattal. Unott zavara az érkezőnek szólhat: Magyarország miniszterelnöke, Bethlen István siet az Országházba. Siet - ezt feszült tartása sejteti: már nem magánember, a szipkát államférfiúi fogak szorítják. Zakózsebéből kettéhajtott papír villan elő, tehát felszólalni készül. Időpont: 1925, és ha a hónapot, napot is tudnánk, talán visszakövetkeztethetnénk a mozdulatok értelmére, az érzelmi feszültség fokára is. És vagy tévednénk, vagy nem.