Pesti Színház: Kesztyűjáték (Goldoni: A legyezô)

  • 1996. május 9.

Zene

Semmi, de semmi nincs a színpadon. Se díszlet, se kellék. Tizennégy szék és csipkeváros a színfalakon. Ennyi a játék kerete. Maga a címszereplô, a legyező is stilizáltan jelenik meg, egy piros kesztyű képében.

Tele, de tele van a színpad. Díszlettel, kellékkel. Tizennégy emberbôl van mindez. Végre valaki (Rudolf Péter) felfedezte, hogy a színésznek teste is van, nem csak ruhát viselô 50-90 kilónyi csontja-húsa. Teste, ami ugyanúgy eszköze, mint a hangja.

Szünet sincs ebben a - máskor - kétrészes komédiában. Nem is lehetne. Egyetlen sodor a játék, ami alatt a tizennégy szereplô végig bolondozik, néz, gurul, fekszik, szólózik, statisztál a színpadon anélkül, hogy egy percre is kimennének. Összenônek, szétválnak, egy anyagként adják a darabot.

Testbeszédre épül az egész elôadás, s hogy a legyezô sem jelenik meg tárgyi jellegében, ugyanezt erôsíti: tizennégyen dudálnak ebbe a kesztyűbe, adják kézrôl kézre, kebelbôl gatyaszárba, kezükön testük részévé válik ez az egyetlen jelen levô holmi is. Csak a közönség nem válik semmivé; kicsit nehezen lendül bele ebbe a népmeseien jópofa, ám minden konvenciót nélkülözô, minden külsô eszköztôl lecsupaszított játékba. Talán be kellene jelenteni, hogy "komédiát tetszenek látni, kéretik nevetni".

A darab egyébként valóban rémes, felejtsük el. Olyan, mint a keletlen tészta, kell hozzá egy tonna élesztô, hogy megdagadjon. Bamba ifjú csacska kedvese helyett (nem tudni, miért) annak szolgálója kezébe nyomja az ajándékul szánt legyezôt, mely aktust néhányan meglátják, még többen pletykálnak róla, s imigyen kész a baj, ámde a végén minden kiderül. Egy hagyományos elôadásban megölne az unalom. Itt viszont néha még nevetni sincs ideje az embernek, olyan feszült figyelmet követel a viharos tempójú, szellemes rendezés és a dramaturgia (Hársching Hilda).

Ôszintén szólva nem is értem, hogy egy ilyen tizenkettô egy tucat 18. századi olasz vígjátékból, öt poénnal és két helyzetkomikummal, hogy lehet ennyit kihozni. Itt nincs értelme annak a kérdésnek, hogy milyenek az alakítások, ki jobb, ki rosszabb, mert érezni, hogy a rendezô invenciózussága mindenkit feldobott, mind veszik a stilizáló, fricskázó stílust. Vannak markánsabb és halványabb alakítások, de a dolog lényege ezúttal nem ez. Nem egymással vetélkedô egyéni produkcióknak vagyunk tanúi, hanem kollektív játéknak. Bortól szétpukkadó hordónak, szörcsögô csapnak, teli klozetnek, dacos ajtónak, karcsú ablaknak, sudár fának, pottyantó madárnak, dús keblű szolgálólánynak, cselszövô grófnak egyaránt jók. (Azért igaz, ami igaz, Igó Éva kicsit még jobb.) Révai József fordítását is csak helyenként kellett frissíteni, parányit aktualizálni. A darabot, szövegét, tartalmát, helyzeteit Rudolf Péter egyszerűen leporszívózta.

Mikes Éva

Szereplôk: Reviczky Gábor, Gesztesi Károly, Selmeczy Roland, Szegedi Erika, Szabó Gabi, Kútvölgyi Erzsébet, Igó Éva, Kállóy Molnár Péter, Fonyó József, Kálid Artúr, Sipos András, Széles Tamás, Bata János, Karácsonyi Zoltán f. h.; rendezô: Rudolf Péter

 

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.