Koncert

Peter Hook & The Light

Zene

Alaposan lefogyva érkezett a nemrég még nyugdíjazás előtt álló bányászra hajazó Hook - láthatóan éveket fiatalodott, és a hasonló frizura alapján akár John Terry apjának is nézhetné az ember. A színpadon viszont a saját fia állt mellette, aki a szakállával úgy nézett ki, mint az örege az 1987-es True Faith környékén. A jellegzetesen üveges hangzású basszusgitározásáról híres Hooky pár éve otthagyta a New Ordert, azóta inkább a Joy Division örökségére koncentrál. Kapott ezért hideget-meleget, és mi is tartottunk a lebőgéstől, de a jelentős fogyás mellett az este másik legnagyobb meglepetése az volt, hogy egyáltalán nem került sor hullagyalázásra, sőt.

Hooky rögtön azzal nyitott, hogy "tegyük szebbé ezt a brutális havazás sújtotta hétfő estét", és már az első számban, az In A Lonely Place-ben remekül eltalálta Ian Curtis mély regisztereit - ez azért is meglepő, mert korábban ritkán énekelt szólót, inkább csak vokálozott. Így az éneklés viszont a basszusozás kárára ment. Hooky vállaltan nem tudja egyszerre hozni a két műveletet, de épp azért tartja maga mellett a fiát, hogy az énekrészek közben kisegítse. A meghirdetett program szerint felcsendült az Unknown Pleasures összes dala, de a buli második felében a Closer borítója is beúszott a képernyőre, úgyhogy arról is kaptunk négy számot, és a "please play Atmosphere" feliratú molinó készítőjének kívánsága is teljesült. A végső ráadás első dala - naná - a Love Will Tear Us Apart volt, végül a koncertet újabb átmeneti JD/NO szám, a Ceremony foglalta keretbe. A jófejkedés viszont még ekkor sem ért véget: Hooky leült a színpad szélére, és aláírt mindent, amit elé raktak, illetve ölelkezve fotózkodott bárkivel. Ezzel végleg sikerült teljesítenie, amit az elején ígért, mi pedig aláírt lemezek és közös képek birtokában, teli vigyorral tértünk vissza a hajóból a Hoth-rendszerbe.

A38 hajó, március 25.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.