A váltás a karrierjük szempontjából felettébb sikeresnek tűnik: 2011-ben csak a nagyon jól értesült szaklapok, szakblogok írtak a Menről, most viszont már a mainstream sajtó is kíváncsi rájuk, három héttel ezelőtt például ők voltak a Village Voice címlapján. Nem állítható azonban, hogy zenéjük élvezeti értéke is együtt nőtt volna a népszerűségükkel. A New Moon elég világosan rámutat arra, hogy a The Menben mindig is a zabolátlanság, a kivételes felfűtöttség volt a különleges, s ez mára részben kiveszett a dalaikból - az új lemez első, csendesebbik fele így alig is mutat többet fájdalommentesen hallgatható, de határozottan másodosztályú Wilco-utánzatnál. A szakadtabb számokban viszont a tavalyi Open Your Heart után ismét sikerült figyelemre méltóan stabil vegyületet előállítaniuk a dalközpontúság és a torzítópedálos bajkeverés egymást amúgy oly gyakran taszító elemeiből - s ez okot ad a reményre, hogy legközelebb talán nem egy Toto-hommage következik majd a sorban.
Sacred Bones, 2013; a The Men március 25-én az Akváriumban lép fel
