Ilyenkor vagy különleges vendégekkel és a dalok közötti sztorizással lehet maradandót alkotni, ahogy nemrég a Quimby tette, vagy a helyszínválasztással. Péterfy Boriék az utóbbiból hozták ki a maximumot: a Kelenföldi Erőmű több mint 110 éve épült, használaton kívüli kapcsolótermében rögzítették 75 perces koncertjüket, profi minőségben, legalább öt kameraállásból (ezek közül a Drapos Gergely basszusgitárjára szerelt volt a leglátványosabb).
Már az első snittnél az volt a benyomásom, mennyire tökéletesen passzol a sci-fibe illő steampunk környezet az együttes elektronikus, szintetizátorközpontú zenéjéhez. Bori ráadásul a tőle megszokott vehemenciával lakta be a teret, folyamatosan mozgásban volt, a terem összes szegletében megfordult. A repertoár is tartogatott néhány meglepetést: a tavaly megjelent Szikra című albumról három olyan dalt is elővettek (Lula luna, Te meg én és a kutyád, 100 fényév), amelyek eddig soha nem hangzottak el élőben. A zenekarnak ősz óta nincs gitárosa, ezt az űrt most két szám erejéig az énekesnő pótolta, akit korábban nemigen lehetett hangszerrel a nyakában látni – a Csókolomtól kölcsönvett Dunántúli sláger különösen zúzósra sikerült így. Egyedül az okozott némi hiányérzetet, hogy egyáltalán nem voltak átkötőszövegek.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
