Két éve azt írtuk a Sportarénában tartott Quimby-életműkoncertről, hogy ezután már csak a Puskás Ferenc Stadion lehet a következő állomás. Ez végül (eddig legalábbis) nem következett be, viszont a zenekar pár hónapja újabb monstre programot mutathatott be a Sziget nulladik napján, szóval töretlen a népszerűség, rendületlenül pörög a gépezet. A három évvel ezelőtti Kicsi ország után viszonylag gyorsan (az előzőre 5 évet kellett várni) elkészült ez az új album is, a Kaktuszliget, melyre a tagok erőteljesen countrys-westernes beütésű dalokat szántak sivatagi filmzenés hangulatban.
| ||
Sokak szerint a Quimby eladta magát, mint a Kispál és a Borz az Emese meg a Csinibaba idején, pedig csak annyi történt, hogy a zenei tehetségkutatók felfedezték a dalaikat (főleg azt a bizonyosat), szóval az együttesnek ehhez közvetlenül nem sok köze volt, de tény, hogy így az utóbbi időben eljutottak egy olyan közönségréteghez is, amelyik korábban egyáltalán nem hallott róluk. Az persze a gyűlölködők malmára hajtotta a vizet, hogy a Kicsi ország finoman szólva sem sikerült jól - túl hosszú volt, és alig szerepelt rajta egy-két emlékezetes dal, így többen a szemükre vethették, hogy csak a hirtelen jött népszerűség-növekedést próbálták meglovagolni vele.
Így most kinek jó, kinek meg kevésbé jó hír, hogy a Kaktuszliget erősebbre sikerült, mint az elődje. Ami annyit jelent, hogy a zenekart továbbra is felesleges elkurvulással vádolni, másrészt azért az etalonnak számító Ékszerelmére/Káosz amigos/Kilégzés triász színvonalát nem sikerült elérniük ezúttal sem. Mindazonáltal több jó hír is van: egyrészt Kiss Tibi most csak egy számban (a Son Of A Bitchben) erőlteti az angolt, és a torzított énekhang miatt ez most egyáltalán nem zavaró, másrészt sok a pörgős, néha már zúzós szám, a Quimbynek pedig továbbra is ez áll a legjobban. Az első három dalnak pont ez az erőssége, bár mindegyiknek megvan a maga kisebb hibája is. A kicsit az aktuálpolitikára is reflektáló Kivándorló bluesnak erősek a verzéi, de gyenge a refrénje; a Kárpáti Dódi énekelte Unbekannte Schmerzenben a fene se érti, mi szükség van a német dumákra, a Senki se menekül pedig egy kicsit hosszúra sikeredett. Hasonszőrű dal még aztán a jó kis trombitálással kísért Állatok a legelőn, illetve a Varga Livius eddigi legjobb énekteljesítményét tartalmazó Kényszerleszállás. Ezek az emlékezetesebb számok, de nem rossz a szájharmonikás Hajnali pszicho és a bevallottan dylanes Búvóhely sem, a Hó című dal vásári countryja meg még éppen megbocsátható.
Összességében egész jól sikerült album a Kaktuszliget: jól hangszerelt, és nincs túlmodoroskodva. Azon meg teljesen felesleges rugózni, hogy miért ők - már jó ideje - az ország legsikeresebb zenekara. Rivális egyelőre a láthatáron sincs - de azért erre a kérdésre még visszatérünk a Kispál és a Borz összeállása után.
Tom-Tom Records, 2013
