A sivatag virága – Quimby: Kaktuszliget

Zene

Két éve azt írtuk a Sportarénában tartott Quimby-életműkoncertről, hogy ezután már csak a Puskás Ferenc Stadion lehet a következő állomás. Ez végül (eddig legalábbis) nem következett be, viszont a zenekar pár hónapja újabb monstre programot mutathatott be a Sziget nulladik napján, szóval töretlen a népszerűség, rendületlenül pörög a gépezet. A három évvel ezelőtti Kicsi ország után viszonylag gyorsan (az előzőre 5 évet kellett várni) elkészült ez az új album is, a Kaktuszliget, melyre a tagok erőteljesen countrys-westernes beütésű dalokat szántak sivatagi filmzenés hangulatban.

false

Sokak szerint a Quimby eladta magát, mint a Kispál és a Borz az Emese meg a Csinibaba idején, pedig csak annyi történt, hogy a zenei tehetségkutatók felfedezték a dalaikat (főleg azt a bizonyosat), szóval az együttesnek ehhez közvetlenül nem sok köze volt, de tény, hogy így az utóbbi időben eljutottak egy olyan közönségréteghez is, amelyik korábban egyáltalán nem hallott róluk. Az persze a gyűlölködők malmára hajtotta a vizet, hogy a Kicsi ország finoman szólva sem sikerült jól - túl hosszú volt, és alig szerepelt rajta egy-két emlékezetes dal, így többen a szemükre vethették, hogy csak a hirtelen jött népszerűség-növekedést próbálták meglovagolni vele.

Így most kinek jó, kinek meg kevésbé jó hír, hogy a Kaktuszliget erősebbre sikerült, mint az elődje. Ami annyit jelent, hogy a zenekart továbbra is felesleges elkurvulással vádolni, másrészt azért az etalonnak számító Ékszerelmére/Káosz amigos/Kilégzés triász színvonalát nem sikerült elérniük ezúttal sem. Mindazonáltal több jó hír is van: egyrészt Kiss Tibi most csak egy számban (a Son Of A Bitchben) erőlteti az angolt, és a torzított énekhang miatt ez most egyáltalán nem zavaró, másrészt sok a pörgős, néha már zúzós szám, a Quimbynek pedig továbbra is ez áll a legjobban. Az első három dalnak pont ez az erőssége, bár mindegyiknek megvan a maga kisebb hibája is. A kicsit az aktuálpolitikára is reflektáló Kivándorló bluesnak erősek a verzéi, de gyenge a refrénje; a Kárpáti Dódi énekelte Unbekannte Schmerzenben a fene se érti, mi szükség van a német dumákra, a Senki se menekül pedig egy kicsit hosszúra sikeredett. Hasonszőrű dal még aztán a jó kis trombitálással kísért Állatok a legelőn, illetve a Varga Livius eddigi legjobb énekteljesítményét tartalmazó Kényszerleszállás. Ezek az emlékezetesebb számok, de nem rossz a szájharmonikás Hajnali pszicho és a bevallottan dylanes Búvóhely sem, a című dal vásári countryja meg még éppen megbocsátható.

Összességében egész jól sikerült album a Kaktuszliget: jól hangszerelt, és nincs túlmodoroskodva. Azon meg teljesen felesleges rugózni, hogy miért ők - már jó ideje - az ország legsikeresebb zenekara. Rivális egyelőre a láthatáron sincs - de azért erre a kérdésre még visszatérünk a Kispál és a Borz összeállása után.

Tom-Tom Records, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.