Lemez

Rachmaninov: Preghiera

  • - csk -
  • 2017. szeptember 3.

Zene

Sergey Rachmaninovról (1873–1943) sokáig élt a közgondolkodásban a megbélyegző tévhit, mely szerint stílusa érzelgős, csöpögős, bombasztikus – no meg az, hogy bizonyos művei hollywoodi filmzenékre emlékeztetnek (többnyire olyan darabokról mondták ezt, amelyek jóval a hangosfilm megjelenése előtt keletkeztek). A magyar zeneéletben Kocsis Zoltán volt az, aki az orosz utóromantikus művei iránti szenvedélyes szeretetével és e művek elkötelezett előadójaként világossá tette, hogy mindez ostobaság: Rachmaninov az igazi nagyok közé tartozik.

A hetvenéves lett hegedűs, Gidon Kremer és két muzsikustársa, Giedrë Dirvanauskaitë litván csellista, és Danyil Trifonov orosz zongoraművész, közös lemezén egy hegedű-zongora kompozíciót és két triót hallunk. Az előbbi egy rövid tétel, a Preghiera (Imádság), amely valójában átirat: a múlt századforduló és a 20. század első felének nagy hegedűvirtuóza, Fritz Kreisler készítette a 2. zongoraverseny közkedvelt lassú tételéből. Ez képviseli a CD-n Rachmaninov művészetének azt a rétegét, amelyet némelyek szentimentálisnak tartanak. A lemez nagyobb részét kitöltő két Trio élégiaque, az egytételes g-moll és a háromtételes, szimfóniaterjedelmű d-moll viszont arra figyelmeztet, milyen szervesen kapcsolódik Rachmaninov stílusa Csajkovszkijhoz – a második triót történetesen éppen a csodált példakép halálhíréről értesülve, friss megrendülésében komponálta Rachmaninov.

A lemez nagy élménye, ahogyan a szikrázó virtuozitás, a technikai perfekció szinte magától értődőn, hangsúlytalanul funkcionál, minduntalan maga elé tessékelve a gondolati tartalmak és az érzelmek-indulatok kifejezését. A három muzsikus három generáció, mégis tökéletesen együtt lélegeznek, együtt képviselik előadásmódjuk fajsúlyával és erejével Rachmaninov mély, gazdag és szubjektív művészetét.

Preghiera. Rachmaninov: Piano Trios. Kremer, Dirvanauskaitë, Trifonov. Deutsche Grammophon, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.