Lemez

Rachmaninov: Preghiera

  • - csk -
  • 2017. szeptember 3.

Zene

Sergey Rachmaninovról (1873–1943) sokáig élt a közgondolkodásban a megbélyegző tévhit, mely szerint stílusa érzelgős, csöpögős, bombasztikus – no meg az, hogy bizonyos művei hollywoodi filmzenékre emlékeztetnek (többnyire olyan darabokról mondták ezt, amelyek jóval a hangosfilm megjelenése előtt keletkeztek). A magyar zeneéletben Kocsis Zoltán volt az, aki az orosz utóromantikus művei iránti szenvedélyes szeretetével és e művek elkötelezett előadójaként világossá tette, hogy mindez ostobaság: Rachmaninov az igazi nagyok közé tartozik.

A hetvenéves lett hegedűs, Gidon Kremer és két muzsikustársa, Giedrë Dirvanauskaitë litván csellista, és Danyil Trifonov orosz zongoraművész, közös lemezén egy hegedű-zongora kompozíciót és két triót hallunk. Az előbbi egy rövid tétel, a Preghiera (Imádság), amely valójában átirat: a múlt századforduló és a 20. század első felének nagy hegedűvirtuóza, Fritz Kreisler készítette a 2. zongoraverseny közkedvelt lassú tételéből. Ez képviseli a CD-n Rachmaninov művészetének azt a rétegét, amelyet némelyek szentimentálisnak tartanak. A lemez nagyobb részét kitöltő két Trio élégiaque, az egytételes g-moll és a háromtételes, szimfóniaterjedelmű d-moll viszont arra figyelmeztet, milyen szervesen kapcsolódik Rachmaninov stílusa Csajkovszkijhoz – a második triót történetesen éppen a csodált példakép halálhíréről értesülve, friss megrendülésében komponálta Rachmaninov.

A lemez nagy élménye, ahogyan a szikrázó virtuozitás, a technikai perfekció szinte magától értődőn, hangsúlytalanul funkcionál, minduntalan maga elé tessékelve a gondolati tartalmak és az érzelmek-indulatok kifejezését. A három muzsikus három generáció, mégis tökéletesen együtt lélegeznek, együtt képviselik előadásmódjuk fajsúlyával és erejével Rachmaninov mély, gazdag és szubjektív művészetét.

Preghiera. Rachmaninov: Piano Trios. Kremer, Dirvanauskaitë, Trifonov. Deutsche Grammophon, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.