Ragyogás

A Klezmatics a Zsidó Kulturális Fesztiválon

Zene

1986-ban, amikor a New York-i Hotzeplotz trióból megalakult a Klezmatics, a klezmer már túl volt revivalének első hullámán. Az úttörőknek – így a Klezmorimnak, a Kapelyének, az Andy Statman Klezmer Orchestrának és a Klezmer Conservatory Bandnek – köszönhetően már nem az volt a tét, hogy feltámadhat-e a kelet-európai jiddis zenei hagyomány, hanem hogy a következő évezred felé milyen úton halad tovább.

Kezdetben a Klezmatics is a régi vágású repertoárt játszotta az önkifejezés mélyebb igénye nélkül. Aztán egy 1988-as berlini fellépés után azt javasolta a Piranha lemeztársaságot futtató Christoph Borkowsky, hogy radikálisabban és személyesebben nyúljanak a gyökereikhez. És nem kellett kétszer mondania…

Ugyan az 1988-as Shvaygn = Toyt albumuk nagyrészt a tradicionális örökzöldekre épült, a címe és a szövege már markánsan jelezte, hogy egy kortárs New York-i zenekar játssza. A Shvaygn = Toyt – vagyis a Hallgatás = Halál – szlogent ugyanis előttük egy AIDS-es akciócsoport használta, az Ale Brider című szocialista himnuszt pedig úgy írták át, hogy magába foglalja a homoszexuálisokkal való testvériséget is.

A „szabadság, egyenlőség, testvériség” ügyei melletti osztályharcos kiállás mindmáig a Klezmatics meghatározó jegye maradt, de ahhoz, hogy a világ legjobb klezmerzenekarává váljon – és az is maradjon –, arra a permanens forradalomra is szükség volt, amit a klezmerrel (játszva) műveltek. Belepumpálták mindazt, ami fontos volt számukra: Miles Davist, a Led Zeppelint, illetve az arab és balkáni népek zenéjét. Nyelvújítóként ők hozták össze először a klezmert és a hiphopot (The Shvitz), a klezmert és a latin tánczenét (Rise Up!), a klezmert és a gospelt (Brother Moses Smote The Water), a klezmert és az amerikai folkot (The Wonder Wheel), nem beszélve arról a melankolikus sanzonlemezről, amelyet az izraeli Chava Albersteinnel vettek fel (The Well). Ők zenésítettek meg először jiddis nyelvű marihuánás szöveget (Mizmor shir lehanef), ők jegyezték az első klezmerszvitet (Dybbuk) és a többi és a többi, egyetemessé tágítva a zsidó zenét.

A Grammy-díjas Wonder Wheel után azonban hiába vártunk újabb sorlemezt, a huszonöt éves jubileumukat egy saját kiadású koncertalbummal ünnepelték meg (Live at Town Hall). És aztán semmi hír… Már-már aggódni kezdtem, szóval a legjobbkor derült ki, hogy végre új albummal állnak elő, és addig is fellépnek a Zsidó Kulturális Fesztiválon.

 

*

Mit csináltatok az elmúlt tíz évben? – kérdeztem a koncert előtt Frank Londontól, hogy legalább utólag képben legyek…

Dolgoztunk, ahogy az előző húsz évben is, időnként a szokványos, időnként teljesen váratlan módon. Éppen tíz éve, hogy – a klezmerzenekarok közül elsőként – Grammy-díjat kaptunk. Akkoriban Woody Guthrie nyomán jártuk be Americanát. Aztán csináltunk egy jiddis-afrocuban műsort Havana Nagila címmel a jiddis és a latin zene közös pontjaira mutatva. Sofia Rei énekelt és Arturo O’Farrill zongorázott, egy csomó közreműködővel. Képzeld el Celia Cruztól a Magica Lunát, a Russian Sheers változataként. Annyi mindenhez hozzá lehet nyúlni!

A legizgalmasabb projektünk Forgács Péter Letters To Afar című filmje volt, amelyhez zenei installációt készítettünk. A két háború közötti zsidó Lengyelországot keltette életre Péter különleges kollázstechnikájával, számunkra ismeretlen környezetbe helyezve a zenekart. Mintha egy új Brian Enót hallanál klezmerloopokkal, ambient klezmerrel. Nagy sikere volt a varsói zsidó múzeum megnyitóján, és most már élőben is játsszuk.

A legnagyobb változást a dobos Richie Barshay csatlakozása hozta. Időnként David Licht (a Klezmatics addigi dobosa – a szerk.) is játszik velünk, de most Richie az egyes számú dobosunk, vele vettük fel az Apikorsim című új albumot is. Valójában az ő játékára épül a nagy része. Richie abszolút profi, minden nyelven perfekt, legyen az latin, dzsessz vagy klezmer, és játszott is szinte mindenkivel Herbie Hancocktól Chick Coreáig.

Végül, ebben a tíz évben csúcsra járattuk a személyes projektjeinket, minőségileg és mennyiségileg is. Nemrég jelent meg az Astro-Hungarian Jewish Music című albumom, melyen Lukács Miklós, Ágoston Béla és Szirtes Edina „Mókus” is játszik a Glass House Orchestrában. Részben ennek köszönhetem a tavasszal kapott Magyar Érdemrend lovagkeresztemet.

A kilencvenes években kétévente jött ki új lemezetek, az Apikorsimhoz viszont tíz kellett. Az inspirációval volt gond, vagy…

Inspirációból, hál’ isten, sosem volt hiány. A lemezipar viszont katasztrofális változáson ment át, ha létezik még egyáltalán. A stúdiófelvételek tetemes költségeit korábban a lemeztársaságok állták. Mára eltűnt ez a fedezet, új paradigmák között kell boldogulni. Csakhogy az online terjesztés – a Spotify, az iTunes és mások révén – lényegében nem más, mint a zenészek lenyúlása. A Live at Town Hall című koncertlemezünkkel is ezt a rést akartuk betömni – harminc vendégzenésszel.

Az Apikorsim miért ezt a címet kapta?

Részben a címadó dal miatt, részben azért, amit számunkra az „eretnek” jelent. Eretnek az, aki elutasítja a szabványokat, a populista megnyilvánulásokat, a tekintélyelvűséget, a csordaösztönt. A Klezmatics is ellenszegült a klezmerrevivallel kapcsolatos elvárásoknak. És szociális, politikai és vallási szinten is úgy küzdöttünk az egyenlőségért és igazságosságért, hogy közben megőrizzük az identitásunkat. Eretnek módon kiállva a jó és az igaz ügyek mellett, figyelmen kívül hagyva a hatalom elvárásait.

Eddig minden lemezetek más volt. Az Apikorsim milyen irányba fordult?

Ez kőkemény, hardcore klezmer; nincs benne semmi fúzió, semmi hiphop vagy beat. Érdekes módon ez az első olyan lemezünk, amin csak mi hatan játszunk, vendégek nélkül. A Klezmatics igazi hangja ez, a mi új jiddis zenénk, megragadva és a saját képünkre formálva ezt a nagyszerű tradíciót. Hallhatsz rajta újonnan írt számokat és olyan történelmi darabokat is, amiket most fedeztünk fel. Ezekkel a dalokkal tovább tágult a jiddis repertoár, és úgy hangzanak, akár a himnuszok. A mi örök témáinkról: jobbá tenni a világot, küzdeni a társadalmi igazságosságért, vagy éppen keményen piálni, értelmet adni az életnek és a halálnak, és megidézni az elveszett jiddis világot.

A fúziós dolgok már nem izgatnak?

Elméletileg nyitottak vagyunk mindenféle fúzióra, de nem erőltetjük, inkább hagyjuk, hogy megtaláljanak. Úgymond sodródunk az árral. Például soha nem terveztünk, hogy – Woody Guthrie szövegeire – klezmer–Americana-fúzióba fogjunk, aztán találkoztunk Nora Guthrie-val, és az lett a vége, hogy felvettünk két lemezt, amelyből az egyik Grammyt kapott. Klezmer–gospel fúzióba sem kezdtünk volna a kóser gospelénekes Joshua Nelsonnal, ha nem kapunk rá felkérést a Zsidó Örökség Múzeumától.

Pillanatnyilag kubai fúzióban utazunk – a Klezmatics és személy szerint én is. A Havana Nagila című műsort említettem már. Azután Elise Thoron szövegkönyvére írtam egy antikolonialista, forradalmi, jiddis-spanyol operát, melynek Hatuey: Memory of Fire a címe. Három történetet mond el: az első Hatueyé, aki fegyveres felkelést vezet a spanyol hódítók ellen, a második egy ukrajnai zsidó menekülté, aki a pogromok elől Kubába menekül, és egy jiddis verset ír a Taino-vezér Hatuey tiszteletére, míg a harmadik egy egyetemista forradalmáré, aki a harmincas évek Kubájában a Machado-rezsim ellen harcol.

Az európai menekültválság és az erősödő rasszizmus hogyan érint?

Mindig is úgy tekintettünk a zenénkre, hogy eszköz legyen összehozni az embereket, és letörni az előítéleteket és sztereotípiákat. A zsidó, a roma, az arab és az európai keresztény muzsikusokkal való kollaborációink is ezt szolgálták, remélhetőleg. Megmutatva, hogy képesek vagyunk figyelni egymásra, együtt dolgozni, és így egy jobb világot teremteni. Úgy huszonöt évvel ezelőtt, amikor a berlini Zsidó Kulturális Napokon Allen Ginsberggel léptünk fel, a helyi török zenészeket is bevontuk a koncertbe, hogy hangsúlyozzuk a közös munka iránti igényünket.

A legújabb projektem, a Glass House Orchestra magyar és amerikai zenészekből, férfiakból és nőből, romákból, zsidókból, pogányokból és keresztényekből áll – olyan zenét játszva, amely a háború előtti Magyarország teljesen multikulturális tájképére reflektál. Arra mutatva rá, hogy a magyar kultúra gazdagsága – ahogy az amerikaié és alighanem a világ összes nemzetéé – multikulturális jelenség. Szembeszállva ezzel a mai rasszista és nacionalista irányzatokkal.

Mit terveztek a Klezmatics harmincadik évfordulójának a megünneplésére?

Egy csomó amerikai és nemzetközi koncert elé nézünk, a végén, decemberben egy nagyszabásúval a Town Hallban. Aztán jöhetnek a Klezmatics újabb kalandjai, komolyabb projektek vagy kollaborációk akár általunk tervezve, akár a sors által.

 

*

Először huszonnégy évvel ezelőtt hallottam a Klezmaticsot, és azóta még vagy hússzor, többnyire szupernek. Persze elfogult vagyok. A Klezmatics meg én, az egy külön sztori, mondhatni, magánmitológia. Melyből legfeljebb annyi tartozik ide, hogy 1992 júniusában a Klezmatics koncertjén éltem át először, hogy milyen jó zsidónak lenni. Addig lényegében hidegen hagyott.

Szóval, volt bennem némi megilletődöttség, ahogy a kalapom alól kinéztem a fejemből. Vajon hogyan hat rájuk, hogy a legnagyobb európai zsinagógában játszanak? – tűnődtem.

Az első percekben még úgy éreztem, hogy sehogyan. Mintha Miles Davis szelleme kísértett volna Dybbukként, kezdetben azt a Klezmaticsot hallottam, amelyik hetedhét országon túlra szakadt a gyökereitől. Még azt is megengedték maguknak, hogy egyedül hagyják Richie Barshayt a színpadon, aki erre kedélyesen játszadozni kezdett a dobjaival és a közönséggel. Ezek után akár a partizós Klezmatics is levehette volna a zsinagógát a lábáról, de egy másik tért vissza: az, amelyiknek a ragyogása most rendkívülinek bizonyult. A katartikus Klezmatics.

Láttam én már több koncertjükön, hogy a Messiás eljöveteléről szóló haszid dal, a Shnirele Perele közben egyszer csak felbukkan az isten. Akár valami különös fan, aki követi a zenekart, aztán odébb­áll. De most nem tágított. Nemcsak azt nyugtázta, hogy nincs az a kántor, aki olyan megrendítően énekelne, mint Lorin Sklamberg, hanem a táncosabb tempójú és a mozgalmi dalokra is ott ragadt. Na, ja. Az isten sem hallotta még a Klezmaticsot ilyen emelkedetten, ennyi finomsággal játszani.

A ráadásba aztán beszállt az előttük színpadra lépő Budapest Klezmer Band is, hadd szóljon az Ale Brider. Ha már „mindnyájan testvérek vagyunk”…

És az egészben az a legfurább, hogy ezt a Klezmaticsnak még én is elhiszem.

 

Zsidó Kulturális Fesztivál, Dohány utcai zsinagóga, szeptember 6.

Neked ajánljuk