Amikor a csuklyába-lepelbe burkolt Csihar Attila a koncert nyitányaként elfoglalta a színpadot, és a vörösre világított füstben magányosan belefogott egy pogány Napimádat eléneklésébe, amely egyszerre állt (magyar) beszédből, torokénekből, morgásból, kétségbeesett könyörgésből és lelkesült lármázásból, az nem csupán a legzavarbaejtőbb és legeredetibb, hanem, nincs rá jobb szó, egyúttal a legmélyebb művészi produkció is volt, amelyet magyar (rock? kísérleti? avantgárd? leginkább mindhárom) zenésztől mostanában láthattunk. Az egyetlen kérdés csak az maradt, hogy vajon miként lehet innen továbblépni, de az amerikai drone-zenekar persze megtalálta a méltó választ: negyedóra múlva már speciális erősítőik iszonyatos frekvenciáival kocogtatták össze mazochisztikus hajlamú közönségük füldugóval védekező tagjait.
A SunnO))) két gitárosa Csihar mellett ezúttal egy minden értelemben nehezen érzékelhető billentyűst és egy nagyszerű, a nagy, robajló egészt diszkréten komor foltokkal továbbszínező trombitást is bevetett a végletesen letaglózó hatás érdekében. A műsor ugyanúgy szünet nélkül, három-négy nagyobb tételre boltozva épült fel, mint hét évvel ezelőtt ugyanitt, és Csihar miatt ismét nagyon erős volt a rituális performanszjelleg, amely mára már annyira integráns részévé vált a SunnO)))-nak, hogy a világ néhány pontján klubok helyett vezető kortárs képzőművészeti galériákban léptetik inkább fel őket. Egyedül az előadás dramaturgiája sántított kicsit: a középső szakasz után, melyben Csihar másodperces szakaszokkal csúszkált ide-oda suttogás, parancsszavak, archaikusan csengő nevetés, üvöltés, templomi ének és temetői halálsikoly között, egyszerűen nem maradt tér, ahová tovább lehetett volna emelni a téteket, így az utolsó 20 perc úgy is eléggé üresben fortyogott, hogy az este magyar főhőse még egy elképesztő, tükörcserepekkel teliaggatott szilánkruhával is kielégítette a perverz szépségek szerelmeseit.
A38 hajó, szeptember 6.
