Lemez

Ray Chen: The Golden Age

  • - csk -
  • 2018. szeptember 16.

Zene

Egy dolog, ha a muzsikus gazdag hangon, virtuózan, tiszta intonációval, szuggesztíven játszik, és egy másik, hogy milyen szellemet közvetít a játéka.

Egy dolog, ha a muzsikus gazdag hangon, virtuózan, tiszta intonációval, szuggesztíven játszik, és egy másik, hogy milyen szellemet közvetít a játéka. A 29 éves tajvani-ausztrál hegedűs, a 2008-as Menuhin és a 2009-es Erzsébet Királynő Verseny győztese esetében az első szempontból minden tapasztalatunk igen kedvező. Amit viszont a második szempont alapján megtudunk róla, kiábrándító: elveszi a produkciók hitelét. A művész The Golden Age – Aranykor – címmel olyan lemezt készített a zongorista Julian Quentin és a Robert Trevino vezényelte Londoni Filharmonikusok társaságában, amelynek műsorát a legnagyobb jóindulattal is csak kommersz összevisszaságnak nevezhetjük, az összeállítás apológiája pedig nem állja meg a helyét.

Ray Chen műsorának középpontjában Bruch g-moll hegedűversenye áll, ezt a művet (a lemez egyetlen hosszabb számát) azonban olyan, többségükben felszínes ráadásdarabok előzik meg, illetve követik, amelyek sem stílusukban, sem fajsúlyukban nem illenek Bruch mesterművéhez – de egymáshoz sem. Debussy, a sajnos „poposított” Satie és Gershwin zenéi még hatásvadász értelmezésben is túl jók, elutasítják Kreisler, Manuel Ponce, Cyril Scott híg muzsikáját, no meg a lemez végére biggyesztett ausztrál nemzeti giccset (Waltzing Matilda). És hogy ez a szalonzenei zagyvalék (szegény, jobb sorsra érdemes Bruch nyakába öntve) micsoda? Az „aranykor”, amelyben a nagy hegedűsök éltek! Hogy a felsorolt művek legalább három kort képviselnek, és eredetileg jórészt nem is hegedűdarabok, nem zavarja a művészt, akinek, úgy tűnik, sem az ízlés, sem a logika nem erőssége.

Decca, 2018


Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.