Egy dolog, ha a muzsikus gazdag hangon, virtuózan, tiszta intonációval, szuggesztíven játszik, és egy másik, hogy milyen szellemet közvetít a játéka. A 29 éves tajvani-ausztrál hegedűs, a 2008-as Menuhin és a 2009-es Erzsébet Királynő Verseny győztese esetében az első szempontból minden tapasztalatunk igen kedvező. Amit viszont a második szempont alapján megtudunk róla, kiábrándító: elveszi a produkciók hitelét. A művész The Golden Age – Aranykor – címmel olyan lemezt készített a zongorista Julian Quentin és a Robert Trevino vezényelte Londoni Filharmonikusok társaságában, amelynek műsorát a legnagyobb jóindulattal is csak kommersz összevisszaságnak nevezhetjük, az összeállítás apológiája pedig nem állja meg a helyét.
Ray Chen műsorának középpontjában Bruch g-moll hegedűversenye áll, ezt a művet (a lemez egyetlen hosszabb számát) azonban olyan, többségükben felszínes ráadásdarabok előzik meg, illetve követik, amelyek sem stílusukban, sem fajsúlyukban nem illenek Bruch mesterművéhez – de egymáshoz sem. Debussy, a sajnos „poposított” Satie és Gershwin zenéi még hatásvadász értelmezésben is túl jók, elutasítják Kreisler, Manuel Ponce, Cyril Scott híg muzsikáját, no meg a lemez végére biggyesztett ausztrál nemzeti giccset (Waltzing Matilda). És hogy ez a szalonzenei zagyvalék (szegény, jobb sorsra érdemes Bruch nyakába öntve) micsoda? Az „aranykor”, amelyben a nagy hegedűsök éltek! Hogy a felsorolt művek legalább három kort képviselnek, és eredetileg jórészt nem is hegedűdarabok, nem zavarja a művészt, akinek, úgy tűnik, sem az ízlés, sem a logika nem erőssége.
Decca, 2018
