Sziget – Koncert

„1979” – Shame

Zene

Az év elején az egekig magasztaltuk a rendkívül fiatal tagokból álló, londoni illetőségű Shame zenekart, a Songs of Praise címre hallgató debütáló lemezük kapcsán. (Dicsértessék, Magyar Narancs, 2018. február 1.) Akkor azt írtuk róluk, hogy a titkuk a nagyszerű ikergitározásban és az enyhén repetitív, punkos énekstílusban rejlik – Charlie Steen frontember orgánuma és előadásmódja lényegében 40 százalékban Mark E. Smithből, ugyanekkora arányban Johnny Rottenből, a maradékban pedig Joe Strummerből lett összegyúrva. Az album ismeretében rendkívül kíváncsian vártuk a szigetes koncertet – szerencsére nem kellett csalódni. A Shame tagjai az X-akták sorozat főcímzenéjére jöttek ki a színpadra; olyan cuccokban, amik láttán bármelyik stylist sikoltozva ráncigálná be őket valamelyik Oxford Street-i ruhaboltba. Josh Finerty basszusgitáros például egy olyan rövidnadrágot viselt, amit jó érzésű ember már a józsefvárosi piacon sem vett volna meg 1996-ban. Mégis az volt az ember érzése, hogy ez a fura, igénytelen dress code egy gondosan kigondolt koncepció része, máskülönben Sean-Coyle Smith gitáros nem nézne ki úgy egy az egyben, mint a fiatalkori Bruce Foxton a Jam zenekarból. Az egész csapat olyan benyomást keltett, mintha most érkeztek volna ide egy időgéppel egyenesen 1979-ből, és ez természetesen a dalokon is tükröződött. Ha a Shame-et visszaküldenénk negyven évet az időben, egyáltalán nem lógna ki a Fall, a Wire, a Gang Of Four és a többi korabeli posztpunkegyüttes mellől. Éppen ezért nem is volt akkora meglepetés, hogy ezen a bulin az első sorokban jó pár, ötven év körüli angol fesztiválveterán verődött össze, akik számára magától értetődik, hogy náluk 30 évvel fiatalabb suhancok zenéjére pogóznak, és minden sort kívülről üvöltenek. Ezen a Szigeten messze a Shame-é volt a legőszintébb és legintenzívebb produkció a Slaves koncertje mellett, és örömteli érzés azt tapasztalni, hogy megint vannak olyan feltörekvő brit gitárzenei produkciók, amiknek érdemes szurkolni. Remélhetőleg visszajönnek klubkoncertre is.

Sziget, Mastercard A38 sátor, augusztus 10.

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.