Az 1973-as születésű amerikai előadó a későn érő zenész klasszikus példája: az első lemezét 31 évesen csinálta, azóta viszont rendületlenül gyártja az albumokat. Állítólag egy alkalommal Stephen Stills zenéjével ébresztette a rádiója, és ekkor döntött úgy, hogy ő is folkzenész lesz. Ehhez több kritériumnak is megfelel: szakállas, továbbá egy massachusettsi farmon él elvonultan a gimnáziumi szerelmével és két közös gyerekükkel. Interjút nagyon ritkán ad, vagyis inkább a dalaival mondja el mindazt, amit az életről gondol. A Part of the Light a hetedik lemeze a sorban, és az eddigi diszkográfiát végighallgatva egyértelmű, hogy most készítette el a fő művét, immár külső produceri segítség nélkül. A kritikusok már a tavalyelőtti Ouroboros albumot is előszeretettel hasonlították a Pink Floydhoz, és a Part of the Lightról ugyanez mondható el – David Gilmourék 1968 és 1972 közötti korszaka vastagon visszaköszön, különösen a More filmzene éteri világa. Szintén vitathatatlan Cat Stevens hatása, ha pedig kortárs párhuzamot keresünk, leginkább Beck folkos elszállós dolgai sejlenek fel. Az album első fele színtiszta pszichedelikus folk: a Donovant és a 70-es évekbeli Elton Johnt egyesítő Paper Man, a víz alatti orgonahangzással bíró címadó dal, a minden bizonynyal az asszonynak írt It’s Always Been You és a lomha, de annál élvezetesebb zongorázással bíró Let’s Make It Last kellemesen ellebegteti a hallgatót. Ezután ajtóberúgásként hat az As Black as Blood Is Blue váratlan rockolása, és a torzító a No Answer Arrives című heavy bluesban is benyomva marad. A csúcspont a végén érkezik a hétperces Goodbye Blue Sky formájában, aminek nem csak a címe idézi meg ismételten a Floydot. Összességében az év eddig talán legjobb énekes-dalszerzői lemezével van dolgunk, és már tényleg csak annyi vágyunk lehetne, hogy megnézzük a művészt élőben, de a setlist.fm tanúsága szerint még csak Németországban sem járt soha, nemhogy közelebb.
RCA/Sony, 2018
