Koncert

Régi műsorhoz új férfiak

Európa Kiadó

Zene

Az Európa Kiadó immár 36 éves történetében soha nem fordult elő olyan különös epizód, mint januárban.

Már az is elég rendhagyó volt, hogy tavaly ősszel kijött az új lemez (Valahol lenni, 2016), és a nyolc számból négy az előzőn is (Annak is kell, 2013) rajta volt. Persze valamennyire elfogadhatónak tűnt az a magyarázat, mely szerint így lett „egységes” az album, és az a bizonyos négy dal három éve még nem volt kellőképpen „adekvát”, csakhogy az egészet teljesen más megvilágításba helyezte, hogy miközben zajlottak a lemezbemutató koncertek, kiderült, hogy Menyhárt Jenő más zenészekkel szövetkezett. Titokban.

Nem csoda, hogy ezután szinte mindenki (Másik János billentyűs, Kirschner Péter gitáros, Darvas Benedek billentyűs, trombitás, hegedűs stb. és Winterverber Gábor basszusgitáros) távozott az Európa Kiadóból, Menyhárt pedig ezzel indokolta lépését a Facebookon: „Ahogy periodikus működése során korábban már többször előfordult, az Európa Kiadó történetében egyszerre lezárul egy korszak és veszi egyidejűleg kezdetét egy másik”.

Így lett, bár olyat nem nagyon látott még a világ, hogy mindezek után a lemezbemutató turné folytatódjék. Márpedig ez történt, az új Európa Kiadó tavasszal ott folytatta, ahol a régi abbahagyta, s így kötött ki pár vidéki nagyváros után Budapesten, az Akváriumban. És ahogy a koncerten erre Menyhárt is felhívta a figyelmet: az előtérben meg lehetett vásárolni a régi tagokkal felvett lemezt.

Ilyen előzmények után különösen meglepő volt, hogy a szinte teljesen kicserélődött zenekar (a főnökön kívül csak Gyenge Lajos dobos maradt a régiek közül) olyan magabiztosan lépett a színpadra, mintha évek óta együtt játszanának. Azt nem lehet mondani, hogy ismeretlen kezdők lennének az új tagok – Bujdosó János gitáros (Kistehén és millió más saját formáció) ugyanúgy nem ma kezdte, mint Kálmán András billentyűs (Ladánybene 27), nem beszélve Tóth Zoltán Spenót basszusgitárosról (Puszi, Csókolom), aki a múlt században már egyszer tagja volt az Európa Kiadónak –, mégis üdítően hatott, hogy pár hónap alatt ilyen érett produkciót sikerült összerántaniuk. Noha az őszi repertoár semmit sem változott, sőt a számokat sem nagyon hangszerelték át, a hangvétel teljesen más lett: míg korábban kimondottan profi, a leg­apróbb részletekig kidolgozott műsort láthattunk, ez a mostani fésületlenebb, nyersebb, ösztönösebb. De éppen ettől működik, hiszen nem arról van szó, hogy „amatőrebb” lenne, csak épp mintha sokkal közelebb állna ahhoz a bizonyos, sokszor megénekelt rock and rollhoz, és emiatt hitelesebbnek is tűnik, s ehhez a hitelhez nem is elsősorban Menyhárt Jenő, hanem az új tagok adják a fedezetet. Bujdosó hátborzongató szólói­tól mintha új értelmet kapnának a dalok, Spenót elragadó basszusjátéka pedig szó szerint játék, sőt játszadozás. Ráadásul mindkettőjük színpadi jelenléte is lenyűgöző, noha semmi egyebet nem csinálnak, csak láthatóan élvezik az egészet.

Mindez elsősorban a régi dalokban működik, amik nemcsak azért szólnak meggyőzőbben, mint az elbocsátott bandával készült újabbak, mert a régi dalok már csak ilyenek. Úgy tűnik, az új számok személyesebb, már-már balladai világához kevésbé passzol a nyersebb hangvétel, így túlságosan egydinamikájúak. Talán át kellene hangszerelni, talán el kellene engedni őket. Mert az már most is nyilvánvaló, hogy az ígért új korszak csak akkor teljesedhet ki, ha új dalok is születnek; olyanok, amelyek már ennek a nagyon biztató felállásnak a figyelembevételével jönnek létre.

De a koncert „élvezeti értékét” ez sokkal kevésbé befolyásolta, mint a szerencsétlen helyszínválasztás. Noha a hangminőségre nem lehetett panasz, az Akvárium „házirendjére” annál több. Az éppen zenitjére érő műsort még csak nem is holmi csendrendelet miatt kellett ráadások nélkül abbahagyni, hanem azért, hogy elkezdődhessék ugyanabban a teremben egy másik rendezvény. A közönséget szinte kiterelték este 11-kor, hogy a koncert után húsz perccel már valami lakossági diszkó vegye kezdetét, amire külön belépőt kellett váltani.

Akvárium, április 28.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.