Zene

Nyolc kis kritika

Szörnyű lehet ez a skizoid állapot a Királyi Televízióban, hogy ott vannak ezek a kereskedelmi tévék, amiket néznek, meg ott van a közszolgálat, ahol nem számít a nézettség, de mégis kéne valami tréfás, fiatalos, hogy ne csak már a Fábryt meg a Lajcsit, szóval valami, ami nem vásári, olcsó, de nem is akadémikusok beszélgetnek, tehát legyen mondjuk valami vetélkedő, amiben népszerű művészek és irodalom, gondolom, összeültek hárman.
  • - pki -
  • 2000. február 24.

Könyv: Görgő kő (Petri György: Amíg lehet)

Egyfelől mindenki vár egy ilyen kötetet - Petri György legújabb kötetetét, egy újabb kemény, andalító fejbe rúgást, újabb váratlanul tárgyszerű látleletet arról, ami morbid a létezésben, ami kellőképpen általánosan emberinek tűnik, illetve bizonyos normatív szempontok szerint elfogadható annak. Vagy: mindenki vár, mintegy kötelezően, egy újabb öröklétbe metszeni kívánó megnyilvánulást valakitől, aki a huszadik század versírói közül nagy valószínűséggel pályázhat a magyar költő megnevezésre, ennek összes elképesztő és, mondjuk, a Móricz Zsigmond körtéri McDonald´s felől nézve meglehetősen anakronisztikusnak tűnő hozadékával együtt. Ez volna a kritikai marketingszöveg Petri kötetéhez, és e hangnemben kellene folytatnom, ha nem ugornék, hogy másról beszéljek inkább.
  • Babarczy Eszter
  • 2000. február 17.

Film: A kertek alatt (Sam Mendes: Amerikai szépség)

Hollywood megtanult artfilmet csinálni. A Harcosok klubja után alig két héttel ez már a második stúdióprodukció, amely eddig csaknem példa nélkül az egzisztenciális biztonság után következő nyomor tüneti kezelésével operál, örvendetes generációváltás jeleként, ha úgy tetszik. Lester Burnhamnél ez jól kifejlett midlife crisisszal párosul. Hamarosan megjelenik egy vadonatúj vörös sportkocsi, szól a Pink Floyd, munka helyett konditerem, közben tépés és igen rosszul palástolt nyálcsorgatás következik tizenéves lánya legjobb barátnője után. Angela, a fantáziadús Lolita-paródia, az álmokban szigorúan vörös rózsaszirmok között nem veszi zokon a dolgot, sőt, csak hogy barátnőjét bosszantsa, még adja is Lester alá a lovat. Nincs mit szépíteni, szánalmas alak, fáradt öniróniával. Kevin Spacey létező és igen nagy gyakorisággal előforduló típust játszik könnyed pontossággal, és hogy mit tesz hozzá, amitől egyáltalán kíváncsiak vagyunk rá, azt csak ő tudja. Anette Bening hasonlóan túlreprezentált, munkamániás ingatlanügynökével olyan párt alkotnak, hogy nincs miért hibáztatni a gyereküket, ha csak engesztelhetetlen megvetéssel és közönnyel képes szemlélni őket. A fehér kerítések mögött piros rózsák, egyik szomszéd nyugalmazott fasiszta tiszt, a másik oldalon poszterre kívánkozó meleg párocska. Mellesleg a tiszt és képmutatásra nevelt fiának kapcsolata nyílt utalás Oscar Wilde hírhedt szeretőjének, Bosie-nak az apjához fűződő viszonyára, csakhogy itt az apa homofóbiája végül egy megalázó jelenetbe torkollik, ám ugyanúgy ez határozza meg a végkifejletet. A film csendes tabudöntögetésének része (továbbra is hollywoodi filmről van szó), hogy a fiú, aki hosszabb időt töltött diliházban, életveszélyes apja mellett a kocsiban készít egyenleget a dílerkedésből származó jövedelméről az iskolába menet, oszló madarakat filmez; a szereplők között az egyetlen, aki tudja magáról, kicsoda, és a látszattal ellentétben teljesen szabad, és emiatt nemcsak Lester, hanem az egész film hőse. Nem ismer el magánál feljebb valót, ennyiben a film is következetes, a gyerekek a szüleiket, az alkalmazottak a feletteseiket küldik el különösebb érdeklődés nélkül a picsába. A sok ismerős részlet ellenére amit kapunk, az különös módon lényegében és hangvételében semmi eddigihez sem hasonlítható. A Broadwayn pár éve zajos sikerrel játszott új Cabaret Tony-díjas rendezője, Sam Mendes első filmjét precíz, statikusan komponált képekben, a sitcomok világából kölcsönzött, ütemesen csattanó dialógusokkal teszi elénk, ami végkicsengésében vagy már előbb könnyen összezavar, mivel minden kulcsjelenetében más irányba visz. A végén még Angeláról is kiderül, hogy nem az az egyismeretlenes egyenlet, mint amire külseje predesztinálja. És mellesleg a szóban forgó amerikai szépség sem ő, hanem az valami egészen más.
  • Orosz Ágnes
  • 2000. február 17.

Színház: Felejthető falatok (Ezeregy Szindbád - Stúdió K)

A színház - metaforikusan szólva persze - nem étterem: a jó színház nem egyszerűen az ínycsiklandozó kínálás, a szép tálalás, aztán az üres hasak teletömésének művészete. Ha már gasztronómiai párhuzamokkal próbálkozom, a néző legalábbis kukta legyen, akit értő séfek és ravaszul előkészített fűszerek fogadnak, aztán a végső nagy élményfőzeléket már magának kelljen kikevernie. Sajna, ahogy ez szokásos, ha másfelől közelítjük meg a problémát, egészen más az eredmény: egy jó vendéglátás, jó étterem természetesen színház is egyben: a tálalás balett, a pincérek sürgölődése rosszabb esetben burleszk, jobb esetben felemelő élőképek sorozata, az étkezésnek magának pedig minimum nagyoperai hatással kell bírnia: a csülök Wagnert idézze, a borsodó meg Richard Strausst.
  • Deutsch Andor
  • 2000. február 17.

Amazóna: Bál van, babám! (Leszbikus- és nőfarsang az Eklektikában)

Éljünk, Leszbia, és szeressük egymást! - kiálthatott volna föl Sappho, a leszbikus, ha nem a mindkét nem vonzalmában élő Catullus kiáltott volna föl így néhány évszázaddal később. Mindenesetre efféle lelkesedés jellemezte az Eklektika kávézó farsangi bálját, ahol jelmezbe öltözve vagy anélkül gyűlt össze mulatni a város fiatal leszbikus elitjének egy része nőmozgalmárokkal vegyesen. Az este színes volt és vidám, akár a környék, ahol a hely található, szemben a Vitkovics utca sarkán egy újdonsült férfimegőrző melegbárral. Épül, szépül belvárosunk.
  • - sisso -
  • 2000. február 17.

Narancs-ásatás: Curtis Mayfield, fejből

Curtis Mayfieldet kétszer is beiktatták a Rock ´N´ Roll Hírességeinek Csarnokába, az Impressions tagjaként éppúgy, mint alanyi jogán, szólóban. ´95-ben Grammy-díjat kapott az életművéért, három tribute-album hajtott előtte fejet, és borzasztóan sokat szenvedett, mielőtt meghalt karácsony másnapján.
  • 2000. február 17.

World music: nagyon

bírnám most már, ha kétezres lemezekkel rukkolhatnék elő; nem mintha az efféle év végi "maradékra" nem volnék vevő.
  • 2000. február 17.

Fim: Szín nem számít (Spike Lee: Egy sorozatgyilkos nyara)

Spike Lee nálunk ´91-92-ben kezdődött, amikor a Duna Film tudatos közönségépítésnek tűnő forgalmazói módszerrel hirtelen behozta három (bár nem az első három) munkáját: noha közülük sistergő feszültségével a Do the Right Thing (´89, filmcím magyarul: Szemet szemért) tisztán kiemelkedett, a Mo´ Better Blues (´90, jó sorsa megóvta magyar címtől, ha nem tévedek) és a Jungle Fever (´91, nehéz lett volna nem Dzsungelláznak fordítani) is azt mutatta, hogy nagyon tud filmet csinálni. Ráadásul vagy mindenekelőtt úgy lökte vászonra a feketéket, ahogy azelőtt senki, vagy ha mégis, hát kevesen. Mondhatni megnyitotta az új amerikai "fekete" film korszakát. Az évtized egyik legszorgalmasabb rendezője lett: Malcolm X (´92), Crooklyn (´94), Lumiére and Company (´95), Clockers (´95), Girl 6 (´96), Get on the Bus (´96), 4 Little Girls (´97), He Got Game (´98), Freak (´98, TV). Ezek nekem kimaradtak, pedig isten látja lelkem, a Malcolm X-re és a milliónyi fekete Washingtonba masírozásáról szóló Get on the Busra nagyon kíváncsi volnék. Amit viszont most kínál, az kilóg a sorból: nem a gettó, de nem is a középosztály feketéiről szól, hanem fehérekről. A rendező bőrének színe itt egyszerűen nem tényező, tulajdonképp szóba sem kéne hozni. A sztoriban és a figurák ábrázolásában nincs fekete perspektíva: tisztes szakmunka, még ha az amerikai-olasz figurák sztereotípiák is. Fekete perspektívát azzal tesz csak hozzá, hogy filmbeli tévériporterként saját maga közvetíti az események fekete visszhangját, és egy asszonysággal szánkba rágat egy kis szelet mondanivalót. Azt, hogy kész szerencse, hogy fehér gyilkolászik fehéreket, mert ha fekete tenné, New Yorkot faji háború borítaná lángba - másrészt viszont (ezt meg egy digó dörgöli egy alig fekete zsaru orra alá) ennyi hullát Harlem is produkál, azokból miért nem csinál akkora ügyet a rendőrség. De ezt tényleg csak úgy megpendíti Spike Lee. Leginkább arról beszél a maga direkt dramaturgiájával, rá-ráközelítve egy Dead End (Zsákutca) táblára, hogy csak apropó kell, és az intolerancia, a gyanakvás, a bosszúvágy, a macho kakaskodás szóbeli agresszióból tettlegességgé fajul. Céltábla mindig akad, egy buzigyanús, tüskefrizurás punk például több szempontból is megfelel.
  • Sz. T.
  • 2000. február 10.

Lemez: "Sikolts, baby!" (Screamin´ Jay Hawkins: Live)

H egy gótikus vagy metálegyüttes kellékei festenének így, az nagyon kínos lenne: halálra röhögném magam. Füstölgő zongorát meg nyekergő koporsókat, kígyótekergést meg bagózó koponyát egyetlen halandó engedhet meg magának, sőt tőle el van várva: Screamin´ Jay Hawkins.
  • m. l. t.
  • 2000. február 10.

Lemez: De azt nagyon (U-Lef: Halalim)

Az kapott nyomatékot, ami a múlt évben El Houssaine Kili, a Gnawa Diffusion és az Orchestre Nacional de Barbés sikerével tűnt fel: a tradicionális marokkói ritmusok szíves-örömest enyelegnek az ezredvég elektronikus tánczenéivel. Egyfelől. Másrészt azt a tendenciát - és kábé azt a nagyságrendet - is említenem kell, amely Talvin Singh vagy DJ Cheb i Sabbah nevét íratja ide: a DJ mint zeneszerző, előadó, hangmérnök, producer + ami még felmerül.
  • m. l. t.
  • 2000. február 10.