Reneszánsz pop - Sting: Songs From The Labyrinth (lemez)

  • Sz. T.
  • 2006. november 23.

Zene

Angol reneszánsz dalokat dúdolgatok magamban, ami mind a Magyar Narancs, mind a világ történelmében példátlan esemény.
Sting tehet róla, természetesen, meg egy lapszerkesztő, aki kezembe nyomta legújabb CD-jét, ahol a bosnyák lantvirtuóz, Edin (ejtsd: edin) Karamazov kíséretében énekli John Dowland (1563-1626), az angol reneszánsz nagyszerű zeneszerzője és lantművésze dalait. Öregedő rockert az öregedő skriblernek, szépen vagyunk, ez itt nagyjából a vég. De miért is ne? Nem értek a reneszánsz muzsikához, hát nyugodtan elmondhatom, milyennek találom.

Meg is mondom: úgy szimpatikus, ahogy van. Nyoma sincs annak a kisebbségi érzésből fakadó bizonyítási vágynak, erőlködésnek, ami kínos klasszikus kirándulásra késztethet popzenészeket - ellenkezőleg: az egész terméken az érződik, hogy Sting kedvtelésből csinálja, és ha már csinálja, megpróbálja a lehető legjobbat kihozni belőle, lanton is játszik, s a dalok között Dowland leveleiből olvas fel suttogva, intim természeti zajokkal a háttérben. Hallhatóan igyekszik, nagyon odafigyel az éneklésére, néhol tán kissé iskolás is emiatt, máskor viszont, ha a kompozíció lehetővé teszi, hogy jobban elengedje magát, meglepően maivá válnak előadásában a dalok. A lemezt kísérő füzetben Sting idéz egy zongoristát, aki több mint tíz éve fölvetette neki, hogy "képzetlen tenorjához" jól illenének Dowland dalai - tényleg ez a helyzet: elmerülhetünk a reneszánsz szépségben, de közben popdalokat hallunk.

Mivel Sting felvállalja saját popénekesi stílusát, eléri, hogy azt érezzük, hogy bár ma klasszikus címkét ragasztanak Dowland művére, főúri fogyasztási cikk létére négyszáz évvel ezelőtt ez szórakoztató zene volt. S az is maradt, csak már a pórnép is hozzáférhet.

Deutsche Grammophon, 2006

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.