Meg is mondom: úgy szimpatikus, ahogy van. Nyoma sincs annak a kisebbségi érzésből fakadó bizonyítási vágynak, erőlködésnek, ami kínos klasszikus kirándulásra késztethet popzenészeket - ellenkezőleg: az egész terméken az érződik, hogy Sting kedvtelésből csinálja, és ha már csinálja, megpróbálja a lehető legjobbat kihozni belőle, lanton is játszik, s a dalok között Dowland leveleiből olvas fel suttogva, intim természeti zajokkal a háttérben. Hallhatóan igyekszik, nagyon odafigyel az éneklésére, néhol tán kissé iskolás is emiatt, máskor viszont, ha a kompozíció lehetővé teszi, hogy jobban elengedje magát, meglepően maivá válnak előadásában a dalok. A lemezt kísérő füzetben Sting idéz egy zongoristát, aki több mint tíz éve fölvetette neki, hogy "képzetlen tenorjához" jól illenének Dowland dalai - tényleg ez a helyzet: elmerülhetünk a reneszánsz szépségben, de közben popdalokat hallunk.
Mivel Sting felvállalja saját popénekesi stílusát, eléri, hogy azt érezzük, hogy bár ma klasszikus címkét ragasztanak Dowland művére, főúri fogyasztási cikk létére négyszáz évvel ezelőtt ez szórakoztató zene volt. S az is maradt, csak már a pórnép is hozzáférhet.
Deutsche Grammophon, 2006
