Reneszánsz pop - Sting: Songs From The Labyrinth (lemez)

  • Sz. T.
  • 2006. november 23.

Zene

Angol reneszánsz dalokat dúdolgatok magamban, ami mind a Magyar Narancs, mind a világ történelmében példátlan esemény.
Sting tehet róla, természetesen, meg egy lapszerkesztő, aki kezembe nyomta legújabb CD-jét, ahol a bosnyák lantvirtuóz, Edin (ejtsd: edin) Karamazov kíséretében énekli John Dowland (1563-1626), az angol reneszánsz nagyszerű zeneszerzője és lantművésze dalait. Öregedő rockert az öregedő skriblernek, szépen vagyunk, ez itt nagyjából a vég. De miért is ne? Nem értek a reneszánsz muzsikához, hát nyugodtan elmondhatom, milyennek találom.

Meg is mondom: úgy szimpatikus, ahogy van. Nyoma sincs annak a kisebbségi érzésből fakadó bizonyítási vágynak, erőlködésnek, ami kínos klasszikus kirándulásra késztethet popzenészeket - ellenkezőleg: az egész terméken az érződik, hogy Sting kedvtelésből csinálja, és ha már csinálja, megpróbálja a lehető legjobbat kihozni belőle, lanton is játszik, s a dalok között Dowland leveleiből olvas fel suttogva, intim természeti zajokkal a háttérben. Hallhatóan igyekszik, nagyon odafigyel az éneklésére, néhol tán kissé iskolás is emiatt, máskor viszont, ha a kompozíció lehetővé teszi, hogy jobban elengedje magát, meglepően maivá válnak előadásában a dalok. A lemezt kísérő füzetben Sting idéz egy zongoristát, aki több mint tíz éve fölvetette neki, hogy "képzetlen tenorjához" jól illenének Dowland dalai - tényleg ez a helyzet: elmerülhetünk a reneszánsz szépségben, de közben popdalokat hallunk.

Mivel Sting felvállalja saját popénekesi stílusát, eléri, hogy azt érezzük, hogy bár ma klasszikus címkét ragasztanak Dowland művére, főúri fogyasztási cikk létére négyszáz évvel ezelőtt ez szórakoztató zene volt. S az is maradt, csak már a pórnép is hozzáférhet.

Deutsche Grammophon, 2006

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.

Jövő idő

A politikai pártokat nem szokás szeretni Magyarországon, mi tagadás, a pártok adtak s adnak is okot erre jócskán.