Vájt fület simogató, ünnepi estében volt része a BJC közönségének, ráadásul a Világsztárok mottó ellenére sem kellett külön jegyet váltani a második részre; a kvartett bő két órát játszott erős, lelkes ház előtt. A négy tag nevét végig kivetítették, de azért leginkább Margitzára épült a produkció. Az amerikai szaxofonos a fiatal oroszlánoknak nevezett virtuóz generáció tagja, játszott Miles Davisszel, már a Merlin Jazz Clubba is eljött, azóta többször szerepelt nálunk, különösen, hogy 2003-ban Párizsba tette át a székhelyét. Mint elmondta, valamennyire hazajár, Detroitban magyar és felvidéki romák leszármazottjaként született, négyévesen nagyapja adott kezébe pici hegedűt. A hozzá képest fordított utat bejáró francia-amerikai zongorista, a McCoy Tyner-es lüktetést és európaias harmóniavilágot hozó Franck Amsallem mellé a két, minden jazzhájjal megkent muzsikus, Barcza-Horváth József bőgőn, Balázs Elemér dobon társult teljes erőbedobással.
Margitza felfogása túlzás nélkül konvencionális, betartja a modern mainstream határait, de óriási hatást ér el a tenoron. Hatalmas energiával, őszinte beleéléssel és koncentrációval képes olyan improvizációkra, amelyeknél tényleg már csak ürügy a téma. Önálló kompozíciók emelkednek ki egy-egy szólóból, mint például a Love Dance négyperces bevezetőjéből, vagy az E-Jones című, erősen coltrane-es témában, amelyet Lakatos Tony és Bolla Gábor társaságában három Gypsy Tenorként felvéve lemezen is kiadtak. Nem ez a stílus Margitza egyetlen zenei énje, komponál is, de ebben a stílusban olyan invenciózus, és olyan tökélyre vitte produkcióját, hogy ha mégis csak ennél marad, sem ő, sem a közönsége nem fogja soha megunni.
Budapest Jazz Club, október 30.
