A minimaltechno keresztapjaként ismert Robert Hood filmzenés narrációval és megzenésítéssel először a 2002-es Point Blanken kísérletezett, majd az albumformátum hosszabb szüneteltetése után a 2010-es Omegán próbálkozott újra. Úgy tűnik, még mindig ez foglalkoztatja leginkább; tizedik nagylemeze egy régi koncepció új köntösbe öltöztetése: Hood saját (és egyben a techno) szülővárosát, Detroitot zenésíti meg a műfaj kedvenc napszakában. Ihletforrásként Julien Temple dokumentumfilmje, a Rekviem Detroitért? szolgált, ami a hely felemelkedését és bukását dolgozza fel, vagyis azt, hogyan lett a virágzó és lehetőségekkel teli metropolisból elhagyatott szellemváros.
A Motor a magányos ember technoalbuma. Az Omega vezérelvéhez hasonlóan Hood ezúttal is nagy, üres terekhez komponál zenéket, a dinamikus, 140 bpm körüli tempók közé azonban sokszor szorulnak texturális jellegű, tudományos hangvételű kísérők is, a minimalista ábrázolásmód helyett pedig hangokban és melódiákban gazdag elgondolások hallhatók. A számcímeken keresztül elsősorban a műfaj ígéretét és utópiáját hirdeti, de a pozitívnak ható felütést komor témák folytatják. A tíz percnél is hosszabbra nyúló Hate Transmissions pulzáló savas szintetizátorai és háttérben elhaló, szenvedést és fájdalmat megtestesítő üvöltései a lemez hangulati mélypontját adják, az ezt követő Slow Motion Katrina downtempós üteme, modulált szirénái és sejtelmes zongorája pedig már-már apokaliptikus víziót közvetít. Szomorú és sötét témák - az érzékletes, kiváló megvalósítás viszont az albumot a millennium utáni pályaszakasz tetejére helyezi.
Music Man, 2012
