Koncert

Roger Waters: A Fal

  • Simonyi Balázs
  • 2013. szeptember 29.

Zene

Akit pár évtizede hosszú hajú, kölyökképű zenei agytrösztként ismertünk, az pár nap híján 70 évesen, sármosan, ősz lobonccal és barázdált arccal vezeti elő a rockzene egyik legnagyobb hatású művét.

Gigantikus, a film világára épülő díszletet, kvadrofón hangzást, kápráztató animációkat, profi férfibandát kapunk, no és az SOS Gyermekfalu lakóit a közhelyesült Another Brickben. Furcsa a Motherben a női hang hiánya, és az is, hogy a kivetítőn megidézi magát 1980-ból - kevesen tehetnék meg ezt visszatetszés nélkül. A 2011-es beltéri koncerthez képest nagyobb lett a Fal, s vele a vetítőfelület is, más nem változott. Szünetre teljesen felépül, elnyeli a színpadot: örök rejtély, hogy a Hey you-ban Watersék élőben játszanak-e, vagy még a büfében vannak, és megy a CD. Persze bizarr, hogy a fizető nézők az idő felében nem látják a zenészeket, s mégis lelkesednek, mert a HD-minőségű, minden borzalmat a pofánkba vágó, patetikus vetítés leköti őket.

Bár néhol gyanakodtunk, hogy előre felvett hangsáv segíti Waterst, vagy hogy a szünet arra kell, hogy újraélesszék, mégsem volt ciki egy pillanatig sem a zenei és vizuális rész, csak a bornírt pacifista tartalom. Teljes politikai-ideológiai káoszt ont magából Waters kétszáz Fal-előadás óta: tavaly a világ harmadik legtöbb turnépénzét kasszírozta ezzel a minden rosszat megdorgáló, háborút-pénzt-médiát összemosó, állandóan update-elt katyvasszal. Láthatólag hisz benne, ezerrel nyomatja, kétségkívül látványos, viszont élesen leválik a Parker-film mondanivalójáról. Kérdés, el lehet-e vonatkoztatni ettől a vetített parasztvakítástól? Ha igen, marad a rohadt jó koncert. Lehet, hogy Waterst, a rockzene egyik utolsó mohikánját nem látjuk többé, de a fák tovább énekelnek, a fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár és egy hatalmas agyarú, fekete gumidisznó.

Puskás Ferenc Stadion, augusztus 25.

a show-ért

 

 

 

 

az üzenetért

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.