A kifogyhatatlan invenciójú mester francia nyelvű, utolsó előtti színpadi műve önmagában is elég csúfondáros és csiklandós, s az előadók ezt még megfejelik jó néhány vokális és teátrális sziporkával.
A darab cselekménye nem túl bonyolult, a szoknyabolond címszereplő kedvenc időtöltése, hogy álruhában nők közelébe férkőzik, mialatt a férfiak nagy része a Szentföldet védi a muzulmán hadak ellen. A felkészült és igen kapós rendező páros – Moshe Leiser és Patrice Caurier – a cselekményt átrakta a múlt század ötvenes-hatvanas éveibe. Nem tudni ugyan, pontosan mely háborúból jönnek az opera végén francia trikolórral fogadott, többnyire sebesült kripli hadfiak (talán Indokínából), de ez sem képtelenebb annál, mint hogy a vándor remetének álcázott Ory lakókocsijából meglehetősen ziláltan, utánuk dobott alsóneművel lépnek ki seregestül a lelki tanácsadáson átesett helybeli nők. Vagy hogy pontosan tizennégy, apácának álcázott korhely kvártélyozza be magát az ostromlott Adèle grófné kizárólag nők vezette háztartásába, közelebbről abba a polgári szalonba, amely az eredeti kastélyt helyettesíti. Mit számít, ha remekül működik, és ha Adèle grófnőt Cecilia Bartoli alakítja, aki itt – azon kívül, hogy hangvirtuóz – pompás jellemkomika is. Partnereként a szintén sztár Javier Camarena csillogtatja tenorjának igencsak igénybe vett felső regiszterét és komédiázó hajlamát. Mi kell még?
A partitúra legújabb kiadása nyomán újratöltött zenekari hangzás, historikus hangszereken, Muhai Tang vezényletével. Pompás szórakozás.
DECCA, Universal, 2014
