Tizenhárom év szünet után idén szeptember 22-én megjelent Richard D. James, ismertebb nevén Aphex Twin új albuma, a Syro. A megelőző hetekben csak erről beszélt mindenki: elképesztő volt nézni, ahogy a Warp kezelte a promóciót, léghajót küldött London fölé hatalmas Aphex Twin-logóval az oldalán, majd szintén ugyanezzel a grafikával elárasztotta New York utcáit, később óriásposztereket helyezett ki nagyvárosokban világszerte (óriásposzterek! hát ki csinál még ilyet ma komolyan vehető zenével?), és bejátszott egy lemezborítót, ami korunk egyik legzseniálisabb kritikája azzal, hogy érdembeli vizuális tervezés helyett kizárólag az előállítási (és mindennemű más) költséget tünteti fel tételesen. Kinél működhet ez hibátlanul, ha nem Aphex Twinnél?
Szóval ez történt a felvezetőben, aztán szeptember 22-én eltömítette az internetet egytonnányi kritika a lemezről – ma pedig már lényegében senki nem beszél róla. Mit jelent ez? Hogy nem lett jó az album? Aphex Twin mégsem érdekli az embereket? Történt netán valami izgalmasabb? Szerintem nem: egyszerűen a megjelenést követően már nem érte el ez a sztori az ingerküszöböt. 2014-ben már senki, még Aphex Twin sem képes erre.
Holott egyébként ez az a lemez, amiről kellene és lehetne is beszélni. Az utóbbi évek nagy, de kritikai értelemben csúnyán leszerepelő elektronikus zenei visszatérései után (Daft Punk, Boards Of Canada) pont a Syro az, ami nem okoz csalódást, amin az esetlegesen előforduló szürkébb zónák ellenére is nagyon sok jó szám található. Már a játékos, mindennemű elborulást mellőző Minipops 67 (Source Field Mix) váratlan húzás a szerzőtől, de a rá következő 11 perces Xmas_Evet10 (Thanaton3 Mix) – amely tiszteli az IDM zenei hagyományait, szabályait pedig becsületesen betartja – végképp fura. Közben meg mind a két szám jó: sok bennük a történés, rengeteg a felhasznált hangminta, állandóan változik valami az összetevőkben – mintha csak sodródnánk. S ez a későbbiekre is jellemző: a 180db nyakatekert, vicces bigbeat, ami valahol a 90-es évek Big Beat Boutique-partijait idézi fel, az utolsó tizenöt percet megkezdő Papat4 meg szinte happy jungle mosolygós szintikkel és légüres térrel az önfeledett rave-hez. De oda-vissza nagyon erős a Syro vége: a S950tx16wasr10 a legjobb Aphex Twin-kísérlet az elmúlt tizenöt évből, a feleségének írt Aisatsana pedig gyönyörű zongorás, ambientes befejezés.
Szóval lehet, hogy beszélni már tényleg nincs értelme a Syróról. Ilyen világban élünk. De érdemes újra és újra meghallgatni, mert komoly visszatérés.
Warp/Neon Music, 2014
