A 60-as évek egyik igen sikeres táncdalénekeséből az évek múlásával a poptörténet legmagányosabb remetéjévé, egyúttal egyre kísértetiesebb albumokat építő avantgárd hangszobrásszá formálódó Scott Walker legújabb húzásában csak az időzítése meglepő, hiszen míg korábban évtizedenként csupán egyszer bukkant elő egy-egy újabb tintafekete szüleménnyel, addig most mindössze két évet várt a sötétben legutóbbi lemeze, a Bish Bosch megjelentetése után. A Soused a SunnO)))-nal közös lemezként lett beharangozva, de ez a leírás eléggé távol áll a valóságtól. A fizikailag ható mély frekvenciák hírhedt amerikai művészeinek felkérése tökéletes választás volt Walker részéről, hiszen ahogy ő, úgy a SunnO))) is a zene és a zaj határának legeslegszélén tevékenykedik, ám ez a kölcsönösség nem jelenti azt, hogy a két fél akár csak megközelítőleg is azonos súllyal szerepelne a lemezen.
Az album öt tétele ugyanis vérbeli Walker-szörnyeteg: a lehető legérzékibb zörejekre boltozott rideg és fénytelen kalandozás, amelybe a SunnO))) gitárjainak és szintetizátorainak monoton, dallamtalan bizsergése tökéletesen belesimul, és sohasem veszi át az irányítást. A Bish Boschra jellemző bizarr humort Walker egy kíméletlen mozdulattal száműzte legfrissebb munkájáról, és a földi infernók megfestése mellett ezúttal megkísérli megérzékíteni az űr jéghidegét is, hogy az új lemez a 2006-os, végletesen komor The Drift méltó párdarabja lehessen. Ugyanakkor, ahogy Walker összes eddigi munkája, úgy a Soused is folyamatosan hallgattatja magát. A Brando című nyitótétel – amely úgy kezdődik, mintha az operát éneklő Freddie Mercuryt csatornázná be a szerző a szellemvilágból, hogy aztán elektromos zizegésből és korbácsütések csattanásaiból építsen romlott levegőjű hangpalotát – máris a lehető legszorosabban bilincseli magához a hallgató figyelmét, hogy aztán negyven további percen át ne szabadulhassunk ebből a csatakos, sötét, ortopéd és ismerősségében is kiszámíthatatlan lázálomból. S amíg a hallgató élvezettel eltelítve szenved, addig Walker, ez a 71 éves fekete mágus úgyszintén jól kitapintható örömmel viszi be az újabb és újabb szúrásokat – hogy a zajfolyamban nyakig elmerülve megteremtse végre a szadomazochizmus legpőrébb, legtisztább himnuszát.
4AD/Neon Music, 2014
