Abba nem nagyon lehet belekötni, hogy Kispál András a magyar poptörténet egyik legegyedibb gitárosa – nem egy Joe Satriani, a játéka viszont annál hangulatosabb és magával ragadóbb. Főleg a kilencvenes évekbeli dolgai maradtak felejthetetlenek, az elmúlt évtizedben viszont átesett egy kreatív válságon, meg jöttek olyan hírek is, hogy nincs túl jól; a Kispál és a Borz pedig, mint tudjuk, végleg kifulladt és feloszlott 2010-re.
Azóta szerencsére Kispi megint jól van, és csinált új zenekart is, amely márciusban debütált a Gödörben; ezen sorok írója többedmagával döbbenten próbálta megemészteni azt, amit ott hallott, és reménykedett abban, hogy a Velőrózsák azért majd szép lassan összeáll, és a lemez is biztosan sokkal jobb lesz. Most meg itt van a Hamburgerkovács, melyről eléggé nehéz jót mondani, hiába próbálja az ember folyamatosan sulykolni magában, hogy ez mégiscsak egy olyan album, amin Kispi játszik. Az a baj, hogy itt semmi nincs rendben: a zenekar neve, a lemezcím, a Mozaik képregény vizuális világát idéző borító, a szövegek (nehéz szavazni, de talán a „szerelmünk örök lángban ég, a szerelmünk zsíros multicég, a szerelmünk túrókrémtorta, a szerelmünk húsvétkor torma” gondolatsor a mélypont) és a zene mind-mind várakozáson alul teljesítenek.
És hogy mit hallunk? Amolyan kilencvenes években gyökeredző magyar alternatív rockot, mely természetesen nem áll nagyon messze a Kispál és a Borz világától sem – csak a melódiák hiányoznak. Talán a címadó szám szólója és a Vízidal bolondos hangulata az, ami felkavarhatja az érdeklődést egy kis időre, meg a Főzzél nekem Tom Morelló-s gitárnyűvése (bár le merem fogadni, hogy Kispinek eszébe sem jutott a Rage effektmágusa, amikor feljátszotta a dalt).
Kispi bizonyára csinál még ennél sokkal jobbat is, egy viszont biztos: előbb lesz Morrissey a Csabai Kolbászfesztivál fővédnöke, mint hogy én ezt a lemezt még egyszer meghallgassam.
Hungarosound, 2011
