Ha akad Budapesten valami, amiért érdemes a kötelességszerűen átbulizott (vagy szimplán csak végigdarvadozott) szilveszteréj után gyorsan összekapnunk magunkat, akkor az kizárólag Fischer Ádám immár hagyományos újévi Teremtés-koncertje lehet. Haydn papa „Alkotása”, mely oratórium nevét Budán forgalmas utca viseli, 2008 óta követel magának helyet évnyitó szertartásaink sorában, s csalódásra ezúttal sem lehetett szemernyi okunk. Merthogy Fischer Ádám maga is a teremtés egyik kitüntetett csodája: elemi erejű lendületével, zsigeri muzikalitásával, s nem utolsósorban pazar humorérzékével nem csupán frissen tartja, de évről évre meg is újítja Teremtés-interpretációját.
Fotó: MŰPA
Ehhez mindegyre új partnereket keres, s habár a jó nevű La Scintilla Zenekarnál mindent szigorúan mérlegre téve talán lelt már perfektebb összjátékú együttest az elmúlt esztendők során, ámde a Drezdai Kamarakórussal bizonyosan remekül jártunk – a nagy dirigens és mi mindannyian. Ahogyan az énekes szólistákra sem lehet egyetlen rossz szavunk sem, hiszen a szépséges svéd szoprán, Malin Hartelius nem csak eszményien formálta szólamát, de hozzá meg is nevettetett mindőnket azzal a bohózati specialistákat megszégyenítő poentírozással, amellyel Éva ősanyánk asszonyi alázatát mímelte. A tenor Bernard Richter halványabb pillanataiban is megnyerő énekkultúrájával, míg a bariton Thomas E. Bauer harapós hangjával tett többszörösen is a kedvünkre.
S mégis, úgy lehet, az este legvalóságosabb „vokális” teljesítményét és egyúttal legmaradandóbb emlékképét egy mindvégig néma szereplőnek köszönhettük: Fischer Ádámnak, aki jószerint szóról szóra előtátogta, mi több, szenvedélyesen elő is játszotta a férfiszólamokat. Hogyha a jövőben oroszlánt látunk, alighanem még jó ideig újévi karmesterünk kifejező arckifejezésére asszociálunk majd.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 1.
