Magyar Narancs: Ha épp nem tévésorozatok zenéjét állítja össze, DJ-ként forgolódik amerikai klubokban. Egy tőről fakad a két munka?
Thomas Golubić: Annyiban hasonlít, hogy egy DJ, ha jól végzi a munkáját, ugyanúgy végigvezeti a közönséget egy történeten. Zenei szupervisorként az a feladatom, hogy a film vagy tévéepizód történetét zenével meséljem el. Ebbe beletartozik, hogy eldöntöm, melyik jelenetbe kéne filmzene, és melyikben jó már meglévő dalt használni, ehhez keresek zeneszerzőt; felkutatom és megvásárolom a dalok jogait, kitalálom, hogy milyen zenék passzolnának egy adott karakterhez.
MN: Hogyan épít zenével karaktert?
TG: Vegyük például a Breaking Badet. Az első kérdés, amire válaszolnunk kell, hogy az adott karakter önkifejezésében milyen fontos szerepet játszik a zene. Jesse Pinkman (Aaron Paul) esetében azért használtunk surmó hiphopot, mert ez volt az, ami Jesse szerint menőnek tüntette fel őt. Ezt nevezzük vágybeteljesítő zenének, ami nem a karakter valódi arcát mutatja, hanem azt, amit szeretne, hogy mások gondoljanak róla. De ahogy változott Jesse személyisége, a hiphoptól elmozdult a jamaicai zenék, például a reggae felé, mert azt tudták együtt hallgatni a barátnőjével, és így Jesse romantikusabb oldalát is ki tudtuk domborítani. Használunk „nem-diegetikus” zenéket is, amit csak a néző hall, a karakter nem, és ezzel keltünk sokszor vicces hatást, például amikor a pilotban Walter White látja, ahogy Jesse egy rendőrségi razzia során kioson a szomszéd házból, és közben egy vicces, rockos spanyol dal szól. A Better Call Sault a zenével is igyekeztünk megkülönböztetni a Breaking Badtől, hogy ne annak 2.0-s verzióját készítsük el. Sok klasszikus funkot és jazzt használtunk, ezek jól passzoltak azokhoz a szélhámosságokhoz, amiket Saul még Jimmy McGillként elkövet.
MN: Úgy tudom, minden karakternek összeállítanak egy playlistet. Saul Goodman válogatásán milyen zenéket találnánk?
TG: Sok filmzenét, mert ő és a szerelme, Kim is megveszekedett filmrajongók, és sinatrás big bandeket. Sinatrát nem tudtuk volna megfizetni, de Saul stílusát jól belőttük vele. De alapvetően nem a karakter zenei ízlése mentén állítjuk össze a playlistet, hanem olyan dalokat keresünk, amelyek mondhatnak valamit az ő küzdelméről, érzéseiről, fejlődéséről. Minden évad előtt összeállítunk egy kiadós playlistet, azután a showrunner erről válogat: mi választási lehetőséget kínálunk neki. Ezek a válogatások ahhoz kellenek, hogy jobban megismerjük a karaktert. Olyan ez, mint amikor a színészek kitalálják egy figura múltját, élettörténetét, ami nem kerül be a filmbe, mégis ismerniük kell, hogy jól tudják eljátszani a szerepet.
MN: Gyakran kell meghúzni a nadrágszíjat a költségvetés miatt?
TG: Általában nem kell aggódnom a pénz miatt, de a Breaking Badet sajnos alulfinanszírozták. Ez sok felesleges stresszt okoz, ugyanakkor nagyobb kreativitásra sarkallja az embert. Nem tudtuk például megszerezni a Hey Nineteent a Steely Dantől, pedig az egyetlen olyan jelenetben szólt volna, amikor Walter White zenét hallgat. Alkalmi zenehallgatóként, aki a kolesz óta nem követi a slágerlistákat, a Steely Dan tökéletes választás lett volna, hiszen a 70-es évek egyik rockos hangzású, de mégiscsak popzenekara voltak; és nagyon sikeresek. Könyörögtem a menedzsmentnek, hogy adják oda a dalt, de őket csak a pénz érdekelte. Így végül az A Horse With No Name-et használtuk az Americától.
MN: Milyen nehézségbe ütközik még, amikor megvásárol egy dalt?
TG: Gyakran emelnek kifogást a sorozat témája miatt. Vannak előadók, mint Jimi Hendrix, akiknek az ügynöksége nem engedi, hogy a dalai elhangozzanak olyan jelenetben, amelyben szex, drogozás vagy káromkodás van. Csupa olyasmi, amiben Hendrix jó volt, de hát a menedzsment értékei mások, mint Jimié voltak. Gyakran vitatkozunk az áron is, mert előfordul, hogy egy dalnak 3-4 szerzője van, és nem tudnak megegyezni az összegben, vagy a jogkezelő cég akar minél több pénzt keresni a dalon.
MN: Azért akadnak kivételek: Hal Ashby a Samponban például egy hippi szexpartit festett alá Hendrix Manic Depression című számával.
TG: Megtehette, mert akkor a hetvenes években jártunk… Az amerikai filmek lenyűgözően izgalmasan használták akkoriban a dalokat, és Hendrixnek is más ügynöksége volt még. Amúgy a hatvanas évek végén kezdtek az amerikai filmesek történetmesélő eszközként tekinteni a dalokra. Ebben élen járt Mike Nichols, aki Simon és Garfunkel dalait pakolta a Diploma előttbe, és amikor látta, milyen hézagmentesen passzolnak a filmhez, megkérte őket, hogy írjanak hozzá még párat. Vagy ott volt a Szelíd motorosok, amely a legtöbbet hozta ki a kortárs könnyűzenéből. Nekem mégis Hal Ashby a kedvencem. Elég csak megnézni a Harold és Maude-ot, amelyben egy 28 éves fiú beleszeret egy 80 éves nőbe. A zenét Cat Stevens szolgáltatta, akinek a hangja meleg tónusú, a gitárjátéka csodásan dallamos, a dalai pedig édesen szomorkásak. Ezzel a zeneválasztással Ashby tökéletesen elmagyarázta, mit kell gondolnunk erről a nagy korkülönbségű románcról, és mennyire komolyan kell vennünk nézőként. Nemcsak rendezőnek, de zenei szupervizornak is zseniális volt.
MN: Milyen fontos szerepe van egy zenei szupervizornak egy-egy sorozat sikerében?
TG: Ezt nem tudom megmondani. Az biztos, hogy jelenleg egy rendkívül izgalmas korszakot élünk. Rengeteg tévésorozat készül, és nagy közöttük a verseny, emiatt az alkotókban megvan a szándék, hogy új dolgokat próbáljanak ki. A Breaking Badet a többi közt a kivételes humorérzéke különböztette meg a többi sorozattól. Gyakran sodortuk olyan helyzetbe a szereplőket, amelyben nagyon félresikerülnek a dolgaik, de a zenével ellenpontoztuk a sötét hangvételt. Ha borongós sztorit mesélsz, humorral lehet enyhíteni, hogy ne vigyél be lépten-nyomon gyomrost a nézőnek. De ha a karakter számára is húsba vágó volt az erőszak, akkor nem csillapítottuk semmivel, és a bűneik élét sem vettük el.
MN: Tarantino óta mindenki vidám popszámokat vág a véres jelenetek alá.
TG: Az ironikus ellenpontozás igazi nehézfegyverzet, amit nem akarunk túl gyakran bevetni, nehogy túlhasználjuk. Tarantino ebből a szempontból zseniális, még ha néha indokolatlan vidámságot vegyít is az erőszakba. De roppant szórakoztatóan csinálja, és megengedi a nézőnek, hogy távolságot tartson az erőszaktól, amikor például a Kutyaszorítóban című filmjében úgy nyiszálják le egy ember fülét, hogy közben a Stuck in the Middle With You-t dúdolják. Ha nem szólna zene, az csak egy visszataszító jelenet lenne.
MN: Édesapja révén Horvátországból származik. Mennyire ismerős a kelet-európai, azon belül is a magyar zenékkel?
TG: Édesapám Zágrábban született, és a rendszerváltás után én is megfordultam párszor Kelet-Európában. Hivatalból hallgatok mindenfélét, és ha nincs is átfogó képem a magyar zenékről, ismerek néhány előadót. Egy időben sokat hallgattam az UCMG Hungary lemezeit, akik a 2000-es évek elején izgalmas elektronikus zenéket adtak ki, Žagart, Miraqot, Deutsch Gábort. Amikor még a KCW rádiónál voltam szerkesztő, gyakran játszottam őket az éjjeli műsorsávban. Hallgattam a 60-as, 70-es évek zenéit is, például a pszichedelikus rockénekesnőt, Zalatnay Saroltát, és sok cigányzenét. Az újabb kiadványok közül a Hungarian Noir című válogatás tetszett, a Szomorú vasárnap népzenés átdolgozásaival. Amikor elutazok egy-egy országba, gyakran ajánlanak nekem zenéket, de általában a helyi hírességet, amiről aztán kiderül, hogy azt játssza, mint a Coldplay, csak magyarul. Ezekkel nem tudok mit kezdeni, mert ha ilyet akarok használni, arra ott van az eredeti. Inkább a sajátos stílussal bíró előadókat szeretem, például az olyan elektronikus zenéket a finnektől, mint a Pepe Deluxé vagy a Husky Rescue. De a populáris zenék nagy része sajnos elég silány.
