Akinek kétségei voltak afelől, hogy már nem a rock az uralkodó zenei műfaj, azt meggyőzhetik a friss számadatok: a streamelések alapján tavaly már többen hallgattak rapet, mint gitáralapú zenét, ráadásul az idei Coachella fesztivál line-upját is inkább a hiphop/R&B előadók uralják, főleg ami a headlinereket illeti.

Vitathatatlan tény, hogy a hiphop a népszerűsége csúcsán van, ezért is volt nagy kérdés, hogy egy olyan, lényegében már old skoolnak tekinthető sztár, mint Eminem (aki mellesleg az idei Coachella egyik fő fellépője) mit gurít a megfiatalodott mezőnyben. Talán nem véletlen, hogy egy kifejezetten rockos albummal állt most elő.

Az eredetileg Marshall Mathers névre hallgató, de Slim Shadyként is ismert rapper a 2000-es évek végére lejött a drogokról, és immáron megtisztultan készítette el a Relapse (2009) és a Recovery (2010) című lemezeit, amelyeknek nem volt túl jó a visszhangja, ellentétben a 2013-as The Marshall Ma­thers LP 2-vel. Vitathatatlan, hogy az immár 46. életévében járó Eminem megtért a pokolból, kiváló formában van, a nagy kérdés ilyenkor csak az, hogy akkor miről rappeljen egy multimilliomos sztár? Nem nehéz kitalálni: természetesen a Pennsylvania Avenue 1600 lakójáról, tehát arról a férfiról, akinek béna a frizurája, narancssárga a bőre, és szereti a túl hosszú piros nyakkendőket.

Eminem tavaly már elég nagy vihart kavart egy politikai témájú freestyle-jával, így hát nem nagy meglepetés, hogy a mostani albumon is odaszól rendesen Donald Trumpnak. A lemez legpolitikusabb dalai közé a Rodney Kinget is felemlegető Untouchable, az elnök szemszögéből íródott Offended, a Kim Dzsong Unt is emlegető Nowhere Fast, valamint a hitleres párhuzamot felhozó Like Home tartozik – az utóbbi messze a lemez legdühösebb dala. És persze kapunk mást is: Em több dalban is önmarcangolásba bonyolódik a régi házassága kapcsán (Bad Husband, Need Me), sőt a kvázi konceptalbum vége felé már ott tart, hogy búcsúlevelet ír a lányának, túladagolja magát gyógyszerrel, kómába esik. De aztán fel­éled, visszapörgeti az időt, összetépi a levelet, és lehúzza a gyógyszereket/drogokat a klotyón, így végül happy end a vége a váltakozó színvonalú és szokás szerint túl hosszú lemeznek, ami – mint már említettük – meglepően
ro­ckos, és nem csak azért, mert például szerepel rajta az I Love Rock ’n Roll és a Zombie (igen, a Cranberriestől) hangmintája is. A luxusvendégek (Beyoncé, Alicia Keys, Ed Sheeran, Pink) hozzák a kötelezőt, de ezt a lemezt az utókor várhatóan nem miattuk, még csak nem is a főhős, hanem a 45. amerikai elnök miatt fogja majd emlegetni.

Interscope/Universal, 2017