Magyar Narancs: Szeptemberben a Jobbik kecskeméti képviselője be akarta tiltatni az ottani koncerteteket, mert kereszténygyűlölőnek találta a zenekart. De csak annyit ért el, hogy nem árulhattatok pólót és CD-t az egykori zsinagógában rendezett koncerten, az esetet pedig felkapta a sajtó. Megköszöntétek az ingyenreklámot?
Áron András: Próbálunk nem lemenni erre a szintre. A reklám a legjobbkor jött, ez tény, de az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy már előtte eladtuk az összes jegyet az A38-as lemezbemutatóra. Ha visszamehetnénk az időben, azt választanám, hogy inkább ne törjön ki a botrány.
MN: Rosszul élted meg?
ÁA: Először megijedtem. A politikai elit manapság azt akarja elérni, hogy féljél, és bár nem tudtam, hogy pontosan mitől kéne, ott mocorgott bennem a rossz érzés, hogy ebből baj lehet. De amikor kiderült, hogy pontosan miről van szó, már ironikusan fogtuk fel a dolgot. Egy abszurd eset volt, olyasmiket akartak, hogy takarjuk le a tetoválásainkat. Végül megegyeztünk a hellyel, hogy nem kell letakarni semmit, és megtartottuk a koncertet. De nagyon nem szeretek erről beszélni, mert eltereli a figyelmet a zenéről.
MN: A hétköznapjaidba mennyire szól bele a politika?
ÁA: Semennyire. Figyelemmel követem, hogy mi történik, de ezzel a politikai szemfényvesztéssel, ami manapság zajlik, szerintem nincs értelme foglalkozni.
MN: Nem is jut eszedbe ilyenkor, hogy külföldön próbálj szerencsét? Biztos mondták már, hogy ezzel a füstös hanggal amúgy is amerikai kocsmákban kéne játszanod.
ÁA: Akkor sem mennék, ha fizetnének érte. 2018-ban csak romantikus gondolat, hogy Amerikában vár a nagy lehetőség. A folkos szólóanyagommal azért lenne nehéz fellépni, mert ott minden útszéli csehóban van egy ilyen zenész, az Apey & the Pea-vel pedig értelme sincs megpróbálni, mert utoljára a 2000-es évek elején volt pénz az amerikai keményzenében. Az ottani metálzenekarok is inkább Európába menekülnek, mert nálunk éli reneszánszát a stílus. Nyugaton most könnyű megvetni a lábadat, mert ott az emberek nem aggódnak, hogy a hó végén be tudják-e fizetni a lakbért, és a zenére is több pénzük és idejük jut. Külföldön nincs kiadónk, de nem is kell, mert ha hosszú évek munkájával bekerültél a köztudatba, akkor csak egy jó koncertszervező ügynökségre van szükség. Mi meg többel is kapcsolatban állunk. Világéletünkben az volt az álmunk, hogy aktívan turnézhassunk külföldön. A Weedeater például 200–600 ember előtt játszik rendszeresen, ezt a szintet szerintem mi is el tudjuk érni.
MN: Telt házas klubturnék, többezres rajongótábor, Fonogram-díj: Magyarországon mindent elértetek, amit egy metálzenekar elérhet?
ÁA: Úgy érzem, sikerült bekerülnünk egy biztos pozícióba, amire azért vagyok büszke, mert nem csináltunk mást, csak lemezeket írtunk és koncerteztünk. Sok lehetőség van még előttünk – márciusban lesz például az eddigi legnagyobb koncertünk az 1200 férőhelyes Barba Negrában –, de nincsenek világmegváltó terveink, csak hogy zenéljünk, és még jobbak legyünk. A következő lemezünk egy brutális eljövetel lesz. A Hex már majdnem eljött… Sokat tanultam belőle.
MN: Például?
ÁA: Ezoterikusnak hangzik, de a lemezeink önálló életre szoktak kelni, ők irányítanak minket. A Hex olyan volt, mint egy MMA-harcos, ami ránk csimpaszkodik, és levisz a földre. Nehéz volt kibújni a szorításából, de végül legyűrtük. Nyolc verziót kevertünk ki belőle, de egyre rosszabb lett. A stúdiózás olyan, mint a
puzzle: ha nem szól jól a dob, állítunk rajta, de akkor kitakarja a gitárt, úgyhogy visszaállítjuk, és rácsodálkozunk, hogy valamiért jobb lett, mint előtte. Nehéz volt ilyen apró lépésekben kisakkozni a Hexet, de egyszer csak megadta magát. Ez lett a legundorítóbb lemez, amit csináltunk, a hideg ráz tőle még mindig.
MN: A Stranger viszont a legpopulárisabb szólóanyagod, amit ráadásul egy hónap alatt raktál össze.
ÁA: A metálban a káosz izgat, mert úgy érzem, hogy a zseniális stonerbandákból – a Weedeaterből, az Electric Wizardból – már kivontam a felhasználható fűszereket. Most a pokoli atmoszférát keresem az olyan együttesekben, mint a Nails, a Converge vagy az All Pigs Must Die, mert azt még nem tudtam megfejteni. Viszont a könnyűzenében egyre inkább az egyszerűség gyönyörködtet, és ahogy idősödöm, a történet, a mondanivaló válik fontossá. Nem véletlen, hogy előbújt a Neil Young-rajongó énem a Strangeren. Először őt is, Bob Dylant is rossz énekesnek és gitárosnak tartottam, de aztán átjött, miről szól a zenéjük, és akkor összeállt a kép. Sokáig tanulmányoztam azokat az apró ropogtatásokat, rezdüléseket, tempóingadozásokat a játékukban, ami egy laikus számára hibának tűnhet vagy bizonytalanságnak, pedig valójában ezek azok a jeditrükkök, amiktől zseniális lesz a zenéjük. 14 év után most jutottam el odáig, hogy úgy érzem, nem gyalázom meg Neil Youngot, ha eljátszom az Old Mant vagy a Down by the Rivert, ezért is kerültek rá a Strangerre.
MN: Az mennyire gáncsolja a zenekart, hogy a Petőfi rádió még akkor sem játssza a zenéteket, ha behívnak egy beszélgetésre?
ÁA: Ez a Petőfi szegénységi bizonyítványa. Náluk a metál kimerül a Linkin Parkban, pedig egy közszolgálati rádiónak nem kéne aggódni a hallgatottság miatt. Ha lennének olyan rádiók Magyarországon, amelyek játszanak más, radikálisabb műfajokat, akkor nem kéne a Petőfivel foglalkozni. De sajnos itt torzult a piac, a mainstreamen kívül nincs semmi más. A Klubrádió játssza néhány számunkat, de nincsenek olyan platformok, ahol megmutathatnánk magunkat.
MN: Ezért is vagy több zenekarban? Az Apey & the Pea mellett ott van a grunge-os Trillion is.
ÁA: Az undergroundban nem a megélhetés miatt játszanak az emberek több helyen, hanem mert tág az ízlésük. Megélni több zenekarból sem lehet. Én is csak a szólóprojektemnek köszönhetem, hogy be tudok vásárolni a Sparban, mert azon a bevételen nem kell osztozkodni senkivel.
MN: Nem tartasz tőle, hogy a szólóprojekted így átfordulhat megélhetési zenélésbe?
ÁA: Ha a pénzért csinálnám, már rég kiégtem volna. 14 éve zenélek, és mindössze két éve látok belőle pénzt – és nem is túl sokat. A zenélésnek a zene szeretetéről kell szólnia, de az kétségtelen, hogy sokat segít, ha normálisan megfizetnek érte. Én például elkezdtem jobban megbecsülni a zenét, amióta munkaként tekintek rá. Előtte 13 évig piásan vagy betépve álltam színpadra, mert úgy éreztem, anélkül nem leszek jó. Ma viszont már nem iszok koncert előtt, leszoktam a cigiről, és rendszeresen edzek. Voltam már nagyon lent, ezért is szeretném a lehető legjobbat kihozni magamból azok előtt, akik megtisztelnek azzal, hogy jegyet vesznek a koncertemre.
MN: Mikor voltál nagyon lent?
ÁA: 17 éves koromban majdnem meghaltam, mert szétszakadtak a mellhártyáim. Utána egy évig tanultam újra járni és levegőt venni, és ez az élmény olyan traumatikus volt, hogy pánikbeteg lettem. Egy idő után eldöntöttem, hogy levetkőzöm ezt a pánikbetegséget azzal, hogy visszaszokom a cigire és az italra is. Így húztam le jó pár évet, de 28 évesen rám tört a bűntudat, hogy nem figyelek az egészségemre, pedig ma is fémkapcsok vannak a tüdőmben. Az éneklés jót tesz neki, a cigizés viszont nagyon nem, ezért is raktam le két éve. Utólag már úgy látom, szükséges rossz volt az életemben ez a betegség. Fiatalon megtapasztaltam, mi az igazi fájdalom, amikor hat slagcső feszítette szét a mellkasomat, és könyörögtem azért, hogy meghaljak. Édesanyám pedig rá fél évre hunyt el rákban. Borzalmas periódus volt az életemben, de sokat merítek belőle zenészként, a dalaimban a mai napig üzenek anyámnak. Sok nyomort kaptam az élettől, és rájöttem, hogy ez a nyomor tönkrevághat, de erősebbé is tehet, ha felállok belőle. Én pedig úgy döntöttem, hogy inkább felhasználom, és zenélni fogok.
