Interjú

„Brutális eljövetel lesz”

Áron András „Apey” énekes, gitáros, dalszerző

  • Soós Tamás
  • 2018. február 11.

Zene

A Jobbik sátánistának bélyegezte őket, a Petőfi nem játssza a dalaikat, de az Apey & the Pea igyekszik a háta mögött hagyni a botrányokat. Frontemberük szólóban és a zenekarral is a legjobb lemezét hozta ki az ősszel. Áron András politikáról, pánikbetegségről és Neil Young jedi­trükkjeiről is mesélt a Narancsnak.

Magyar Narancs: Szeptemberben a Jobbik kecskeméti képviselője be akarta tiltatni az ottani koncerteteket, mert kereszténygyűlölőnek találta a zenekart. De csak annyit ért el, hogy nem árulhattatok pólót és CD-t az egykori zsinagógában rendezett koncerten, az esetet pedig felkapta a sajtó. Megköszöntétek az ingyenreklámot?

Áron András: Próbálunk nem lemenni erre a szintre. A reklám a legjobbkor jött, ez tény, de az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy már előtte eladtuk az összes jegyet az A38-as lemezbemutatóra. Ha visszamehetnénk az időben, azt választanám, hogy inkább ne törjön ki a botrány.

MN: Rosszul élted meg?

ÁA: Először megijedtem. A politikai elit manapság azt akarja elérni, hogy féljél, és bár nem tudtam, hogy pontosan mitől kéne, ott mocorgott bennem a rossz érzés, hogy ebből baj lehet. De amikor kiderült, hogy pontosan miről van szó, már ironikusan fogtuk fel a dolgot. Egy abszurd eset volt, olyasmiket akartak, hogy takarjuk le a tetoválásainkat. Végül megegyeztünk a hellyel, hogy nem kell letakarni semmit, és megtartottuk a koncertet. De nagyon nem szeretek erről beszélni, mert eltereli a figyelmet a zenéről.

MN: A hétköznapjaidba mennyire szól bele a politika?

ÁA: Semennyire. Figyelemmel követem, hogy mi történik, de ezzel a politikai szemfényvesztéssel, ami manapság zajlik, szerintem nincs értelme foglalkozni.

MN: Nem is jut eszedbe ilyenkor, hogy külföldön próbálj szerencsét? Biztos mondták már, hogy ezzel a füstös hanggal amúgy is amerikai kocsmákban kéne játszanod.

ÁA: Akkor sem mennék, ha fizetnének érte. 2018-ban csak romantikus gondolat, hogy Amerikában vár a nagy lehetőség. A folkos szólóanyagommal azért lenne nehéz fellépni, mert ott minden útszéli csehóban van egy ilyen zenész, az Apey & the Pea-vel pedig értelme sincs megpróbálni, mert utoljára a 2000-es évek elején volt pénz az amerikai keményzenében. Az ottani metálzenekarok is inkább Európába menekülnek, mert nálunk éli reneszánszát a stílus. Nyugaton most könnyű megvetni a lábadat, mert ott az emberek nem aggódnak, hogy a hó végén be tudják-e fizetni a lakbért, és a zenére is több pénzük és idejük jut. Külföldön nincs kiadónk, de nem is kell, mert ha hosszú évek munkájával bekerültél a köztudatba, akkor csak egy jó koncertszervező ügynökségre van szükség. Mi meg többel is kapcsolatban állunk. Világéletünkben az volt az álmunk, hogy aktívan turnézhassunk külföldön. A Weedeater például 200–600 ember előtt játszik rendszeresen, ezt a szintet szerintem mi is el tudjuk érni.

MN: Telt házas klubturnék, többezres rajongótábor, Fonogram-díj: Magyarországon mindent elértetek, amit egy metálzenekar elérhet?

ÁA: Úgy érzem, sikerült bekerülnünk egy biztos pozícióba, amire azért vagyok büszke, mert nem csináltunk mást, csak lemezeket írtunk és koncerteztünk. Sok lehetőség van még előttünk – márciusban lesz például az eddigi legnagyobb koncertünk az 1200 férőhelyes Barba Negrában –, de nincsenek világmegváltó terveink, csak hogy zenéljünk, és még jobbak legyünk. A következő lemezünk egy brutális eljövetel lesz. A Hex már majdnem eljött… Sokat tanultam belőle.

MN: Például?

ÁA: Ezoterikusnak hangzik, de a lemezeink önálló életre szoktak kelni, ők irányítanak minket. A Hex olyan volt, mint egy MMA-harcos, ami ránk csimpaszkodik, és levisz a földre. Nehéz volt kibújni a szorításából, de végül legyűrtük. Nyolc verziót kevertünk ki belőle, de egyre rosszabb lett. A stúdiózás olyan, mint a
puzzle: ha nem szól jól a dob, állítunk rajta, de akkor kitakarja a gitárt, úgyhogy visszaállítjuk, és rácsodálkozunk, hogy valamiért jobb lett, mint előtte. Nehéz volt ilyen apró lépésekben kisakkozni a Hexet, de egyszer csak megadta magát. Ez lett a legundorítóbb lemez, amit csináltunk, a hideg ráz tőle még mindig.

MN: A Stranger viszont a legpopulárisabb szólóanyagod, amit ráadásul egy hónap alatt raktál össze.

ÁA: A metálban a káosz izgat, mert úgy érzem, hogy a zseniális stonerbandákból – a Weedeaterből, az Electric Wizardból – már kivontam a felhasználható fűszereket. Most a pokoli atmoszférát keresem az olyan együttesekben, mint a Nails, a Converge vagy az All Pigs Must Die, mert azt még nem tudtam megfejteni. Viszont a könnyűzenében egyre inkább az egyszerűség gyönyörködtet, és ahogy idősödöm, a történet, a mondanivaló válik fontossá. Nem véletlen, hogy előbújt a Neil Young-rajongó énem a Strangeren. Először őt is, Bob Dylant is rossz énekesnek és gitárosnak tartottam, de aztán átjött, miről szól a zenéjük, és akkor összeállt a kép. Sokáig tanulmányoztam azokat az apró ropogtatásokat, rezdüléseket, tempóingadozásokat a játékukban, ami egy laikus számára hibának tűnhet vagy bizonytalanságnak, pedig valójában ezek azok a jeditrükkök, amiktől zseniális lesz a zenéjük. 14 év után most jutottam el odáig, hogy úgy érzem, nem gyalázom meg Neil Youngot, ha eljátszom az Old Mant vagy a Down by the Rivert, ezért is kerültek rá a Strangerre.

MN: Az mennyire gáncsolja a zenekart, hogy a Petőfi rádió még akkor sem játssza a zenéteket, ha behívnak egy beszélgetésre?

ÁA: Ez a Petőfi szegénységi bizonyítványa. Náluk a metál kimerül a Linkin Parkban, pedig egy közszolgálati rádiónak nem kéne aggódni a hallgatottság miatt. Ha lennének olyan rádiók Magyarországon, amelyek játszanak más, radikálisabb műfajokat, akkor nem kéne a Petőfivel foglalkozni. De sajnos itt torzult a piac, a mainstreamen kívül nincs semmi más. A Klubrádió játssza néhány számunkat, de nincsenek olyan platformok, ahol megmutathatnánk magunkat.

MN: Ezért is vagy több zenekarban? Az Apey & the Pea mellett ott van a grunge-os Trillion is.

ÁA: Az undergroundban nem a megélhetés miatt játszanak az emberek több helyen, hanem mert tág az ízlésük. Megélni több zenekarból sem lehet. Én is csak a szólóprojektemnek köszönhetem, hogy be tudok vásárolni a Sparban, mert azon a bevételen nem kell osztozkodni senkivel.

MN: Nem tartasz tőle, hogy a szólóprojekted így átfordulhat megélhetési zenélésbe?

ÁA: Ha a pénzért csinálnám, már rég kiégtem volna. 14 éve zenélek, és mindössze két éve látok belőle pénzt – és nem is túl sokat. A zenélésnek a zene szeretetéről kell szólnia, de az kétségtelen, hogy sokat segít, ha normálisan megfizetnek érte. Én például elkezdtem jobban megbecsülni a zenét, amióta munkaként tekintek rá. Előtte 13 évig piásan vagy betépve álltam színpadra, mert úgy éreztem, anélkül nem leszek jó. Ma viszont már nem iszok koncert előtt, leszoktam a cigiről, és rendszeresen edzek. Voltam már nagyon lent, ezért is szeretném a lehető legjobbat kihozni magamból azok előtt, akik megtisztelnek azzal, hogy jegyet vesznek a koncertemre.

MN: Mikor voltál nagyon lent?

ÁA: 17 éves koromban majdnem meghaltam, mert szétszakadtak a mellhártyáim. Utána egy évig tanultam újra járni és levegőt venni, és ez az élmény olyan traumatikus volt, hogy pánikbeteg lettem. Egy idő után eldöntöttem, hogy levetkőzöm ezt a pánikbetegséget azzal, hogy visszaszokom a cigire és az italra is. Így húztam le jó pár évet, de 28 évesen rám tört a bűntudat, hogy nem figyelek az egészségemre, pedig ma is fémkapcsok vannak a tüdőmben. Az éneklés jót tesz neki, a cigizés viszont nagyon nem, ezért is raktam le két éve. Utólag már úgy látom, szükséges rossz volt az életemben ez a betegség. Fiatalon megtapasztaltam, mi az igazi fájdalom, amikor hat slagcső feszítette szét a mellkasomat, és könyörögtem azért, hogy meghaljak. Édesanyám pedig rá fél évre hunyt el rákban. Borzalmas periódus volt az életemben, de sokat merítek belőle zenészként, a dalaimban a mai napig üzenek anyámnak. Sok nyomort kaptam az élettől, és rájöttem, hogy ez a nyomor tönkrevághat, de erősebbé is tehet, ha felállok belőle. Én pedig úgy döntöttem, hogy inkább felhasználom, és zenélni fogok.

Figyelmébe ajánljuk

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.

Eddig csak a szégyen

Aláírták a koalíciós szerződést, innentől hivatalosnak tekinthető, hogy megalakul a szétválás utáni Csehország minden bizonnyal leggusztustalanabb kormánya, amelyben egy populista vezér, Andrej Babiš dirigálja saját személyre szabott pártja (az Ano) és két neonáci pártocska (a 7,8 százalékos SPD és a 6,8-as Motoristé sobě) delegáltjait.

Amerika kapitány menni

Lapzártánk után három nappal, pénteken találkozik Orbán Trumppal, így a találkozó érdemi részét és eredményeit jelen pillanatban tárgyalni nem, legfeljebb találgatni tudjuk. A magyar fél közlése szerint Amerika kapitány, Pókember és Vasember azért járulnak Trump elibe („Washington, jövünk!”), hogy meggyőzzék arról: engedje továbbra is, hogy hazánk háborítatlanul vásárolhasson nyersolajat és gázt Oroszországtól, különben… Hát ez az.