Magyar Narancs: A Dirtmusicot legtöbben a Tamikresttel és mali zenészekkel felvett sivatagi blueslemezeiről ismerik, tavaly viszont a török pszichedelikus színtér vezéralakjával, Murat Ertellel dolgoztatok. Miért vele?
Chris Eckman: A Dirtmusic zenéje mindig az együttműködésekre épült, a legjobb közös zenélések pedig a véletlen találkozásokból születnek. Ilyen volt, amikor a timbuktui Festival au Deserten találkoztunk a Tamikresttel, melynek tagjai a szomszédos sátorban jammeltek. Átmentünk hozzájuk, és két-három napig szinte megszakítás nélkül játszottunk, később pedig egy lemezt is felvettünk, a BKO-t, amely nagy siker lett.
És ilyen volt az is, amikor a Glitterbeatnél retrospektív válogatást akartunk a török pszichedelikus zenekar, a Baba Zula zenéjéből, mert a lemezeik egy része nem érhető el Törökországon kívül. Ezért meglátogattuk Muratot a stúdiójában, amelyet egy autószerelő műhelyből alakított át olyan inspiráló, kreatív térré, hogy azt mondtuk, csináljunk itt egy lemezt is.
MN: Isztambulban a menekültválság tetőzésekor vettétek fel a Bu Bir Ruyát, amelyet Budapesten is előadtok. Politikus lemeznek szántátok?
CE: Eredetileg instrumentális lemeznek szántuk, de Murat azt szerette volna, hogy meséljünk történeteket a dalokkal, a téma pedig adta magát: az utcán tömegével lézengtek körülöttünk a szíriai menekültek. Azt próbáltuk megragadni, milyen az egyre abszurdabbá váló világban élni, ahol olyan elvont fogalmak és szinte kafkai dilemmák határozzák meg emberek életét, mint az, hogy mi számít országhatárnak, miért mehet át rajta valaki, más meg miért nem.
Persze tudjuk a racionális választ, de azzal nem törődünk, hogy mennyire emberségesek ezek a szabályok. Afrikában hamar megtanultam, hogy gazdag embernek számítasz pusztán azért, mert odautaztál, miközben a helyiek, ha nem az elithez tartoznak, nem kapnak útlevelet Európába. Úgy vélem, hogy erről beszélni kell, mert az állandósult válságok korában élünk, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy távolságot tartsunk az egész világot érintő problémáktól.
| ||
MN: Hogyan látod a világzene jövőjét ebben a bezárkózó világban, ahol a politikusok szeretnék elérni, hogy a távoli kultúrák gyanússá váljanak az emberek szemében?
CE: A politikusok manapság a színtiszta kultúra ideáját akarják lenyomni az emberek torkán, de az puszta fikció. Minden kultúra hibrid, mivel a kívülről érkező hatások alakítják. Vegyük például Szlovéniát! Ez az ország nem létezett 1991 előtt. A szlovénok azt mondják, különálló etnikai csoportot alkotnak, de ha két-három évszázadra visszamenőleg felgöngyölítenénk az emberek családfáját, azt látnánk, hogy rendkívül sok helyről származnak. Ha leszámolnánk a szeplőtelen kultúra mítoszával, az mindenkinek jót tenne, mert nyitottabbá válnánk a világra. Aki más országból származó zenét hallgat, hamar rájöhet, hogy az emberek egyrészt nagyon hasonlóak, ugyanakkor rengeteg különleges, helyhez kötődő alkotás létezik. A jobboldali narratíva csak a különlegességüket hangsúlyozza, a hasonlóságokat nem.
MN: 2012 óta vezeted a Glitterbeatet. Mitől váltatok rövid idő alatt az egyik legfontosabb világzenei kiadóvá?
CE: Igazából soha nem hívtuk világzenének, amit kiadunk, mivel egyes zenészek szerint ez egy ártalmas, imperialista kategória. Én idáig nem merészkednék, de az biztos, hogy míg eredetileg a világzene szükségszerű és életképes címke volt, mire mi 2012-ben beléptünk a piacra, régimódinak tűnt. A világ olyan szorosan össze van kapcsolódva, hogy azt mondani, hogy Európa vagy Amerika a zene központja, és bizonyos zenék az ún. másiktól származnak, erősen problematikus. Az „ők” és a „mi” hamis distinkciójának vége. Ázsia, Afrika, Amerika és Európa között régóta folyamatos a kölcsönhatás: Dél-Afrikában például már a hatvanas években izgalmas jazzszíntér létezett.
MN: Marketingszempontból megengedhetitek magatoknak, hogy eldobjátok ezt a címkét?
CE: Egyetlen reklámanyagunkban sem használtuk, és ötször elnyertük a WOMEX legjobb kiadónak járó díját, szóval úgy gondolom, igen. Amit például Park Jiha játszik, az legalább annyira a Terry Riley vagy Philip Glass nevével fémjelzett klasszikus minimalizmuson alapszik, mint a tradicionális koreai zenén. Ha a lemezének csak a világzenei oldalát emelnénk ki, egyszerűen nem tükrözné a valóságot.
MN: De ez nem magyarázza a kiadótok sikerét.
CE: A sikert a zenészeknek köszönhetjük. Nem kérdés, hogy a Glitterbeatet a Tamikrest indította el az útján, amely hasonló sikertörténetet vitt véghez a tuareg zenében, mint a Tinariwen, csak sokkal gyorsabban, mert ők már kinyitották az emberek fülét erre a stílusra. Társammal, Peter Weberrel nem volt túlságosan bonyolult az üzletpolitikánk: az volt az alapelvünk, hogy olyan zenéket keressünk, amelyeket izgalmasnak és egyedinek találunk, és hogy mások is így lesznek vele.
Az egyetlen kritérium az volt, hogy adnának-e 20 eurót egy vinyllemezért, mert ha igen, akkor kiadjuk. Szakítani akartunk azzal a bevett kiadói gondolkodással, hogy olyan zenekarokat kell keresni, akik úgy szólnak, mint a befutottak, mert azzal úgysem lehet tévedni. Arra törekedtünk, hogy új hangokat fedezzünk fel. Ez minket is inspirált, és megsokszorozta a lelkesedésünket, így többet tudtunk dolgozni. És végül bebizonyította, hogy ha igazán különleges egy zene, akkor eladható. Minden országban eladunk egy keveset a lemezeinkből, és ez elég ahhoz, hogy működjön a kiadó.
MN: Jó ideje Ljubljanában élsz szlovén feleségeddel. Zenészként nem jelent hátrányt a kelet-európai lakcím?
CE: Nekem már volt nemzetközi karrierem, mire ideköltöztem, ezért a szlovén lakcím nem akadályozott semmiben. Szeretem Ljubljanát, mert viszonylag kis város, ahol nem veszi el sok időmet az utazás, de sok teret ad a kreativitás kibontakoztatására. Viszont ha valaki innen akar nemzetközi karriert építeni, annak borzasztó nehéz dolga van. Talán az elektronikus zenében könnyebb a helyzet, mert az anonimabb műfaj, és nem kapcsolódik annyira a helyi kultúrához. Ha kitalálsz egy jó művésznevet, ugyanazt a house zenét csinálhatod egy budapesti pincében, mint Amszterdamban.
Másképp viszont csak akkor van esélyed, ha tényleg különleges zenét játszol, amin az is érződik, honnan jöttél, úgyhogy például egy „bukaresti Red Hot Chili Peppersnek” nem jósolnék nagy jövőt. A Glitterbeatnél van szlovén zenekarunk, a Širom, tagjaik elmondása szerint képzeletbeli folkzenét játszanak, de egyebek mellett a spirituális jazz és a klasszikus minimalizmus is hatott rájuk. Ők senkire sem hasonlítanak, ezért is választhatta a The Guardian a hónap lemezévé az új albumukat.
MN: A magyar zenekarokat követed?
CE: Sajnos kevés időm van rá. Szeretem az Úzgin Űvert és a Meszecsinkát is, akikkel a Müpában adtam elő egy dalt pár éve. A cigány énekesnőt, Lakatos Mónikát a Budapest Ritmón láttam, a férje, Rostás Mihály kísérte. Varázslatos volt.
MN: Idén lenne 35 éves az altcountry-zenekarod, a The Walkabouts. Reménykedhetünk egy-két reunion buliban?
CE: Nem valószínű, hogy újra összeállunk. Máig barátok vagyunk, de elértük, amit akartunk, és nem érdekel senkit, hogy lefussuk ugyanazokat a köröket.
MN: Nem hiányoznak a Walkabouts-dalok?
CE: Szólóban előveszem őket néha, ami persze nem ugyanaz, de nem szoktam arra kelni, hogy bárcsak a The Light Will Stay Ont játszanám este. Csináltam eleget. Ne érts félre, sokra tartom, amit a Walkaboutsszal elértünk: pont ezért hagytuk abba 2012-ben. Az utolsó lemezünk, a Travels in the Dustland kifejezetten erősre sikerült, az utolsó turnénk telt házzal ment, így szépen tudtuk lezárni a történetet. Előtte 5-6 évig nem csináltunk semmit, úgyhogy már ezt az utolsó kört is nagy meló volt összehozni, és úgy éreztük, legközelebb már nem menne. Én akkoriban kezdtem el a Glitterbeatet, ami rengeteg időmet elvitte. Jó volt a csúcson, és nem a lejtőn befejezni.
