„Sose mondhatom, hogy kész” - Lajkó Félix zenész

Tizenhét lemezt készített eddig egyedül, illetve különböző formációkkal, és számos zenésszel működött együtt Dresch Mihálytól Boban Markovicsig. Írt filmzenét, alkotott színházi zenét, rögzített hangot erdőben, rögtönzött drum and bass alapokra acid partin. Elmúlt negyven – ebből az alkalomból koncertmaratont tart. Palicsi otthonában hívtuk fel.

Magyar Narancs: Még nem volt olyan, hogy két lemezed jelent meg egy évben, tavaly viszont a Jelszó mellett kijött a Végtelen is. Mennyire tervezted ezt a két lemezt így, gyors egymásutánban?

Lajkó Félix: Nem volt igazán megfontolva. Ez volt a listámon – és ennyi. Tervben volt a Budafoki Dohnányi Szimfonikusokkal egy szimfonikus lemez, meg Balázs Jancsival a zongorás-hegedűs duó­­lemez, aztán véletlenül egyik odacsúszott a másikhoz. Teljesen más a kettő hangulata persze, de annyira nem üt el az egyik a másiktól, hogy ne lehetett volna ennyi időn belül megcsinálni. Ugyanazzal a lendülettel csináltam mindkettőt, így számomra ez egy és ugyanaz.

MN: Milyen műsort játszol a negyvenedik születésnapod alkalmából rendezett koncertsorozaton?

LF: Ezekről a lemezekről is játszom, meg a Mező című lemez repertoárját is a zenekarral. Megvan egy kialakult számlista, amit szoktunk játszani, azután meg van egy sorrend. Jancsival véletlenszerűen történik a dolog, de ott is kialakult már valami. Február 24-én például Pécsett Beethoven műveire improvizálunk, ilyesmi műsort már játszottunk a budai várban is a Beethoven-napokon. Egyre több szólókoncertet is adok, ahol teljes a szabadságom. Idén az újévi koncert is egy szóló volt a Zeneakadémián, a Hospice Alapítvány javára. A Maraton február 27–28-án zárul a Müpában három koncerttel: játszom a Dohnányi zenekarral, aztán Palya Beával és más vendégekkel adunk egy folkkoncertet, majd Mortazavival meg Balázs Jánossal is.

 

Fotó: Dudás Szabolcs

MN: A 2013-as Mező világzenei siker lett. Mennyire vagy képben a világzenei szcénával?

LF: Nem igazán vagyok informált ilyen téren sem. A mene­dzseremen keresztül jutnak el hozzám az információk. A Mező a világzenei toplistán – a World Music Charts Europe-on – első lett, két hónapon át vezette a listát. Most, hogy megjelent a két új lemez, ezek is az első helyeken szerepelnek az ITunes listáján. Egyébként nem szeretem a rangsorolást, ezt az egész versenyszellemet. Gyerekkoromban mindenféle népzenei versenyen részt vettem meg ilyesmi, de utána nem kellett, szerencsére. Mindenféleképpen meg kell mérettetni, de nem így, hanem úgy, hogy az ember olyan zenét kreál, amihez kell valamilyen erőfeszítés.

MN: Milyen erőfeszítés neked egy lemez? Foglalkozol te magad is a rögzítéssel?

LF: Nem készülök különösebben egy lemezre, zajlik, és kész. A lemez Balázs Jancsival két-három nap alatt volt meg, a Mező is kétnapos dolog volt. Most nem igazán foglalkozom rögzítéssel, van technikusom, aki ezt csinálja. Van romantikus házi stúdióm is, amolyan terepre való, mozgatható, de az utóbbi lemezeket nem ennek a segítségével készítettük.

MN: Fontos neked ma is a lemez formátum?

LF: Igen, a koncerteken veszik a lemezeimet, és ha alá is írom, akkor emléknek hazaviszik az emberek. Jó, ha valamilyen keretek közé van rakva a koncert anyaga, és egy CD pont olyan hordozó, amin jól lehet fixálni.

MN: Mikor van kész egy szám az adott lemezre?

LF: Sose mondhatom azt, hogy kész van egy szám, de valami minőséget azért megcéloz az ember.

MN: A negyvenedik év vízválasztó – ezután a legtöbb ember már csak abból építkezik, ami addig történt vele. Mik voltak életed legmeghatározóbb változásai?

LF: Nem érzek semmi különöset a korom felett. Jó alkalom volt ez a koncertezésre. Annyi van talán, hogy felnőttem, és valamilyen hangszerekhez kapcsolódtam. A citerával indítottam egy Kishegyes nevű faluban, és ugyanott kezdtem el hegedülni is. A citera csak a népzenében használatos, a hegedűt azért választottam, mert az mindenre jó. Középiskolás koromban szereztem az első nótácskákat, úgy második elején, utána meg csináltam többet is, és lett belőle egy szólókoncert a helyi könyvtár dísztermében. Az volt az első koncertem. Furának találták akkor, meg persze ma is van, hogy furának találják, de nem foglalkoztam a közönséggel különösebben. Az emberben van egy ilyen küldetéstudat, főleg az elején, és az a fontos. Aztán az is változás volt, amikor felmentem Pestre 1991-ben, március 15-én, a Dresch Kvartettel játszani. Hát, az egy profi zenekar volt, így az első profi munkám volt az a lemez, amit közösen adtunk ki. Volt saját zenekarom is, meg hívogattak is mindig többfelé játszani. Egyébként nekem mindenféle jó zene tetszik, sőt nem is muszáj, hogy jó legyen, csak jót lehessen belőle csinálni.

MN: Betalálnak nálad mondjuk az elektronikus irányzatok is? El tudod képzelni, hogy ilyen lemezt is csinálj?

LF: Megfordult a fejemben, de az utóbbi időben nem hallottam olyan alapot, amiről tényleg el tudnám képzelni, hogy rájátszok. Játszottunk dj Palotaival is ilyesmit például, meg eljártam mindenféle klubokba és live acteztem, azaz élőben rájátszottam különféle gépzenékre. Régen mindenhova vittem a hegedűmet, és csak úgy elkezdtem rázenélni arra, ami tetszett. Már nem emlékszem pontosan, de mindenféléket engedtek ott nekem az emberek. Amit kedveltem mindig is, az a drum and bass irányzat.

MN: Mik a terveid idénre így, negyvenen túl?

LF: Elvileg tervben van egy lemez a már említett, Berlinben élő, Mortazavi nevű perzsa ütőssel. Ő is a Womexen tűnt fel a nemzetközi piacnak mint szóló ütős. Elképesztően játszik. Egyszer már léptünk föl együtt, most novemberben, Kakasdon a Héttorony Fesztiválon; nagyon élveztük mindketten. A menedzserek hoztak össze egy találkát vele, próbáltunk, és kiderült, hogy működik. A citera is szerepet játszik majd. Aztán akármilyen furcsa, egy gyereklemez ötlete is felmerült, egy óvodásoknak szóló, Bartos Erika gyerekverseire. Nem hiszem, hogy értek a gyerekzenéhez, és magamtól nem jutott volna eszembe, de persze inspirál az ötlet.

MN: Milyen térben szeretsz játszani? Mekkora közönség ideális neked?

LF: Ha sok ember van, akkor ünnepélyesebb a hangulat, de nem szoktam nagy különbséget tenni. A nagy és a kis koncertnek is megvan a maga szépsége. Nem zavar, ha a közönség bejön a személyes terembe, annyi időre legalábbis. Itthon már zavarnának. Régen volt olyan, hogy játszatni akartak velem számot, de ebből a prímásszerepből már kinőttem.

MN: Hogyan próbálsz a kon­certek előtt?

LF: Van, amit előre kitalálok itthon, de van, hogy a helyszínen találja ki az ember. Bármikor előfordulhat, hogy elkezdek játszani valami ismeretlent, és akkor a többieknek követniük kell.

MN: Te mit hallgatsz szívesen másoktól?

LF: A komolyzene érdekel most is, szívesen hallgatom, de játszani nem annyira játszom. Sok kedvencem van, nehezen tudnék ebből párat kihozni csak. Szeretem Menuhint, a régiek közül a cigányzenészeket. Járóka Sándort pél­dául eljártam hallgatni a Kulacsba, amikor játszott.

MN: Lokálpatrióta vagy és világjárt polgár. Játszol valami metropolisban, aztán hazatérsz a faludba. Mi a jó ebben?

LF: Jó otthon lenni. Nem találtam még sehol olyan helyet, ahol laknom kéne. Normális volt ez mindig nekem, hogy itt lakom, és innen utazgatok. Nem gondoltam át soha, hogy miért van ez így, és nem is voltam kénytelen. Foglalkoztam azzal, hogy sokat kéne utazni, de meg sem fordult a fejemben, hogy Pestre költözzek. Nem szeretem a nagyvárosokat, sőt a kisváros Szabadkáról is kiköltöztem Palicsra, ami sokkal nyugisabb. Szeretem ezt a szecessziós műsort, ami itt van a tó körül.

MN: A tó viszont épp haldoklik.

LF: Nincs annyi turista most a tó állapota miatt, ami bizonyos szempontból nem rossz. Nagyon sokan foglalkoznak most ezzel, és nem biztos, hogy én hiányzom közéjük, de ha hívnak, akkor elgondolkozom.

MN: A térség exjugoszláv szubkultúrája, művészeti élete itt kulminálódik, és ennek te is része vagy. Mennyire vagy benne a társasági életben?

LF: Nem igazán, szóval lövésem sincs róla, mi a helyzet. Színházba néha eljárok Szabadkára. Ha itthon vagyok, akkor leginkább gyakorlok, vagy a tanyámon, az erdőben múlatom az időt a lovakkal és a kutyámmal.