A könyv két mottóját Krúdytól és Móricztól kölcsönözte. "A földmíves élete rövid, mint a gazdasági év. A tavasz már kimossa az emlékezetből a telet, a tavaszt a nyár. A falu kis házaiban nem marad jel, hír, emlék azokról, akik elébb lakták" - írja Móricz, míg Krúdy szerint "nem vagyunk mások, mint folytatásai a régi időnek, a lábnyomok továbbmennek ugyanazon az úton, jó szem kell hozzá, hogy meglássa valaki, hol végződik az egyik nemzedék lábnyoma és hol folytatódik az új nemzedéké". A mottók vitáznak egymással, éspedig arról, hogyan, mennyire őrződik vagy őrizhető meg a hagyomány. Azon gondolkozik a könyv, hogy egy jellegzetes népi tónus hogyan szólaltatható meg ma, kritikusan és nosztalgikusan egyidejűleg. A mű legfőbb szemléleti kérdése pedig talán éppen az, hogyan konfrontálható egymással a modern magyar próza e két óriása, hogyan relativizálják egymást, párhuzamos megszólaltatásuk hogyan teremti meg Grecsó hozzájuk fűződő viszonyát.
A visszatekintő narrációjú regény elbeszélője egy olyan fiatalember, aki nagy nosztalgiával kapcsolódik elhagyott szülőfaluja talán sosemvolt, mitikus múltjához. Hogy miért, és hogy ragaszkodása ellenére miért távozik mégis a faluból, az persze csak a történet legvégére derül ki. Az elbeszélést belengő homály azonban sosem oszlik el teljesen, végül egy csomó rejtélyre nem derül fény, legalábbis nem kapnak racionális magyarázatot. A faluban a múlt tovább él, az idő múlásának mintegy ellenállva, minden nemzedékben ciklikusan megismétlődik. A régi fényképeken lévő árnyékok kísérik a falu lakóit, a falu múltjának figurái álmokban, kollektív álmokban járnak vissza, egy titokzatos napló a falusiak szerint előre megmondja, ki, mikor, miért fog meghalni. A nemzedékek a legrejtélyesebb módon követik egymást, a halott kutyáknak haláluk után jóval gyermekei születnek, nemzőképtelen férfiak részesülnek sorozatos gyermekáldásban, és arra is fény derül, hogy kik az elbeszélőnek a regény folyamán - nem véletlenül - soha nem emlegetett "szülei", ha nem is biológiai értelemben, hanem annak a rejtélyes leszármazásnak értelmében, amelyben a múlt újra és újra megteremti önmagát, újra és újra legyűri a jelent. A nemzedékek nem a megszokott, normális sorrendben követik egymást, a múlt titkos önmegismétlése felfüggeszti az utódnemzés normális, lineáris menetét. Az elbeszélő - mint később kiderül - saját személyes múltját árvasága miatt nem ismeri, ezért kell mitikus,
örökké jelen levő múltat
és az ezzel járó kiválasztottságtudatot fabrikálnia magának. A titokzatos, az időt feltartóztatni képes, misztikus homállyal és csodákkal teli múlt nem több, mint egy árva fiú és félárva társainak kompenzáló képzelődése. A falu közvéleménye is azt gondolja, hogy Sáraság a "kiválasztottak" falva, mindnyájan büszkék arra, hogy a "vidékiek" (így hívják a falusiak a környékbeli városok lakóit) nem látják a falu múltat konzerváló "csodáit". A lemaradtak, esélytelenek, sértettek öntudata ez a gőg.
A visszajáró múlt, mint megtudjuk, összekapcsolódik a falu egyik sötét bűnével, azzal, hogy a holokausztot túlélő Klein Edét, az egyik sárasági zsidót egy falusi lány meggyilkolásával vádolták. (Ha már Krúdyé a Grecsót vezető egyik szellemkéz, akkor itt akár eszünkbe is juthat egyik nagy, aránylag frissen újrakiadott remekműve, A tisza-eszlári Solymosi Eszter). A csodákhoz, a mítoszokhoz társul a babona, az elmaradottság, a sötétség. A falu, ahogy a "csodáihoz", úgy ehhez a bornírt vádhoz is ragaszkodik, valóban nem változik semmi a magyar ugaron, vagy ahogy a könyv egyik szelleme, Móricz mondta volt, az Isten háta mögött! A múlt itt marad, s a téli mesék rémei megelevenednek újra és újra. Az elbeszélő később, amikor gimnáziumba kerül, egyre jobban látja, hogy mennyire hazug, szánalmas és veszélyes Sáraság hagyományképe, a jelent kizáró, önmitizáló múltfelfogás, mégsem képes megutálni Sáraságot, mégsem képes elszakadni saját, konstruált múltjától, mert helyette nem maradna neki semmi. Mindez
nagyon hasonlít
Grecsó alkotói dilemmáihoz, valamiféle "népi" irodalom létrehozásának, a "vidék", a "falu", a falusi közvélemény, a pletykák megírásának, nosztalgikus és mégis távolságtartó elbeszélésének kísérlete ez a regény is. Az eredmény igazi stiláris bravúr, egészen nagyszerű mondatok sora, egységes, erős atmoszféra. Csak ritkán esik bele a legnagyobb csapdába, csak ritkán válik modorossá. "Amikor Dezső még ott lakott Páternél a kiskonyhában, és csak fütyültük a világot, mintha mi lennénk azok a rigók, amik énekükkel a valóságot teremtik", na, ez például sok. De nem jellemző. A regény profi, elcsépelt céhes metaforával szólva igazi mesterdarab. Grecsó meg tudta csinálni a könyvben, amit akart, bár a móriczi kíméletlen irónia inkább a történet ügyes alakításában jelenik meg, kevésbé talál nyelvet, kevésbé van megírva, mint a "falu" a Szentírást babonagyűjteménnyé változtató népi vallásossága és Gallér Gergely, az elbeszélő nosztalgikus múltkonstrukciója. Fel-felbillen a nosztalgia és az irónia egyensúlya, miközben a főszereplők gimnáziumba mennek, kilépnek a jelenbe és a történelembe, a megőrizni kívánt, állandónak hitt múlt mögött egyre erősebben felsejlik a késő kádárizmus és a rendszerváltás pitiáner valósága, de a regény megszólalása nem követi ezt a fordulatot.
Ezért olvastam kicsit felemás érzésekkel a könyvet. Újra konstatálhattam, hogy már megint feltűnt az utolsó népi író, és ez jó. Jó a bizonytalanság és a kissé groteszk humor is, a valódi csodák és valódi hitek, valamint a bornírt ostobaságok keveredése. A könyv hátlapján mindenesetre olvasható egy - jellegzetesen sárasági - credo, miszerint: "Véletlenül nem ad a Teremtő egy gyönyörű lány szájába petárdát." Hogy ez így van-e, hogy van-e avagy nincsen véletlen, ennek eldöntéséhez muszáj elolvasni a könyvet, és majd akkor se derül ki semmi. Vagy legfeljebb az, hogy az ilyesmi döntés kérdése, s nincsen jó választás.
Magvető, 2005, 319 oldal, 2690 Ft
