A változó létszámú és összetételű New York-i, berlini Soundwalk Collective zavarba ejtően gazdag termést produkált az elmúlt évtizedben. Zenéiket nehéz kategorizálni, alkotói módszerük leginkább hangarcheológiai, néha kultúrantropológiai természetű, fontos szerepet játszik benne a terepmunka, a hangok kitüntetett helyszíneken való begyűjtése, amiből azután önmagukban is valószínűtlen alkotások születnek. Rögzítettek hangokat a Rab-el-Háli sivatagban az Arab-félszigeten – ebből született első albumuk, a 2011-es Eternal Hell –, hogy azután az ayahuasca-kultuszt ápoló perui sámánok nyomába eredjenek, vagy éppen rádióadásokat rögzítsenek a Fekete-tengeren. (Az eredmény a 2012-es Medea lemezen hallható.)
Az SWC Stephan Crasneanscki, Kamran Sadeghi és Simone Merli alkotta „kemény magja” ezt követően került kapcsolatba Patti Smithszel, hogy azután vele és lányával, Jesse Paris Smithszel vegyék fel a többévi alkotómunka után 2016-ban kiadott Killer Road albumot, amelyet Nico emlékének szenteltek, aki 1988-ban, Ibizán vesztette életét egy fatális biciklibalesetben. A helyszínen rögzített hangképekhez Patti Smith szolgáltatta Nico verseinek és dalszövegeinek – utóbbiak közül például az I Will Be Seven, a My Only Child vagy az Evening of Light – strófáit, ám szigorúan elszakítva az eredeti dallamuktól.
De a közös munka ezzel nem ért véget, ugyanis Patti Smith és a Soundwalk Collective az idén két albumot is kiadott. Előbb a The Peyote Dance címűt, amelyet Antonin Artaud hasonló című műve ihletett. A még SWC-mércével is rendhagyó lemezen Smith nemcsak kántál, de többször énekel is olyan mexikói népi dallamokra, amelyeket akár Artaud is összegyűjthetett volna 1936-os túrája során, ha nem a hallucinogén anyagokkal van elfoglalva.
Az idei második albumon már olyan, újabb művészek is csatlakoztak a „kollektívához”, mint Mulatu Astatke, az „etióp jazz” vezéralakja, vagy Philip Glass, a kortárs minimalista zene élő klasszikusa. A Mummer Love című lemezzel a poéta Arthur Rimbaud-ra emlékeznek, aki súlyos betegségét megelőzően 11 évig élt az akkor még Abesszíniának nevezett országban fegyver- és kávédílerként, no meg botcsinálta felfedezőként. De a lemezen a „főhős” alakja mellett a szúfi miszticizmus jelenléte is kulcsfontosságú, elvégre Harar, ahol Rimbaud éveket töltött, az iszlám egyik szent városa és az etióp szúfizmus egyik legfontosabb központja is. Ezt a lemezen Sheikh Ibrahim zenekara reprezentálja, de ehhez tökéletesen illeszkedik Patti Smith zömmel énekmentes verselése, amely egy srófra jár a szúfik azon törekvésével, hogy veszítsük el önmagunkat az extázisban és oldódjunk fel a végtelenben, isten misztikus jelenlétében. Mindehhez igen változatos körítés dukál, a klasszikus Smith-albumokat idézően lendületes, szinte proto-punk/kraut Eternitytől és a szúfi kántálásra épülő Bad Bloodtól a Glass zongorafutamaitól ékes ambient La Maison de Rimbaud-ig vagy a szinte drone-szerű címadó számig. Akárhonnan nézzük, a Mummer Love-on működik az alkotók közötti kémia, és az eredmény több mint egy gazdagon körített hommage. A Mummer Love ugyanis minden taktusában katarzissal jár.
Bella Union, 2019
