Szalai Anna és Dorozsmai Gergő, az L.A. Suzi tagjai: Olyan szövegeket írsz, amilyeneket szeretsz

Egy éven belül két nagylemezt is kiadtak, a májusban megjelent Nem sírok, csak táncolok című albumon Karády Katalint is megidézik, de a mini-Dubaj is szóba kerül. Mi ennek a jelentősége, és hogyan lettek a zon­gorás sanzonokból diszkódalok? Egyebek közt erről is beszélgettünk a saját bevallásuk szerint is egyre inkább zenekarként működő duó tagjaival.

Magyar Narancs: Mikor lett újra menő a diszkó és a szintipop?

Dorozsmai Gergő: Menő lett?

Szalai Anna: Szerintem most nem annyira ez a menő.

Dorozsmai Gergő: Az tény, hogy a Stranger Things miatt volt most egy synthwave-hullám, de erre soha nem akartunk felülni. Eleinte meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen zenét fogunk játszani, szóval a mi lelkiismeretünk ilyen szempontból tiszta. Nem valamiféle stíluskövetésből fakad, hogy a zongorás számaink után most diszkót játszunk.

Szalai Anna: Nem tudom már pontosan, hogy ilyen szempontból mi volt a saját zenei evolúciónk, de én alapvetően is szeretem ezt a kicsit future, szintis baszatást.

MN: A 2021-es Senki nem beszél című első lemezeteken domináltak az említett zongorás számok. Ha jól tudom, ez eredetileg Anna szólólemezének indult.

Szalai Anna: Annak indult, igen. Én a Tom-Tom Stúdióból ismertem Gergőt, mert oda jártunk a Mambo Rumble nevű első zenekarommal stúdiózni. Ezek a saját kis nyálas dalaim nyilván nem voltak kompatibilisek a punkzenekarommal, úgyhogy arra gondoltam, csinálnék valami szóló cuccot. Írtam Gergőnek, hogy nála szeretném felvenni, illetve hogy tud-e egy zongoristát. Ő meg mondta, hogy neki egyébként a zongora az első hangszere, és amúgy szétadja a dalaimat. Küldtem neki egy nagyon szar demót, amire azt mondta, hogy kurva jó. Az én fejemben a Senki nem beszél az első közös lemezünk, mert Gergő már akkor is legalább annyira benne volt a kreatív munkában, mint most. Jó, a szövegekbe talán még nem szóltál bele.

Dorozsmai Gergő: Meg nem rappeltem. Egyébként én is meg akartam már kérdezni tőled, hogy az első dalokat eredetileg is kocsmai hangulatúnak szántad, vagy csak leültünk a zongora mellé, és ez jött ki belőlük? Mert soha nem mondtad meg nekem, hogy sanzonosak legyenek, csak azt, hogy szomorúak.

Szalai Anna: A nagyszüleim nagy nótázósak, szóval ez nyilván belém ivódott. Ha nincs meghangszerelve egy szám, akkor ahhoz – most már talán kevésbé, de két évvel ezelőtt még biztosan – egy tipikus nótadallamot kreál az agyam.

MN: Hogyan vette át a zongora helyét a szintetizátor, a sanzonokét a diszkó?

Dorozsmai Gergő: Nagyon sok demót írtam a Gustave Tiger (2013 és 2022 között aktív zenekar, amelyben Dorozsmai Gergő gitározott – B. M.) végnapjaiban, amikor kiábrándultam a posztpunkból. Mármint nem úgy, hogy nem szeretem hallgatni, csak már nem tudok olyat írni ebben a műfajban, ami nekem is tetszik, ezért elkezdtem dobgépes számokon dolgozni. Ezeket küldtem át Annának, hogy írjon rájuk dolgokat, ha megtetszik valamelyik.

Szalai Anna: Én meg lecsaptam rájuk. Jókor voltam jó helyen.

 

Fotó: Palágyi Barbara

MN: A tavaly októberi L.A. Suzi című album esetében zeneileg már érezhető ez az átalakulás, holott még azon is akadnak zongorás dalok. Az idén májusban megjelent Nem sírok, csak táncolok viszont teljes egészében diszkós lemez. Ennek ellenére a szövegekben és az énekdallamokban továbbra is érzem a sanzonok és klasszikus magyar slágerzenék hatását. Még egy Karády-parafrázis (Mindig az a perc 2) is rákerült a lemezre.

Szalai Anna: Karádyt 14–15 éves koromban fedeztem fel magamnak, és azóta is nagy rajongója vagyok, de Toldy Marit is imádom. Nem volt tervben egyébként a Karády-parafrázis, de pont ráillett az a dal az egyik alapra. Nekem azért tetszik ennek a kornak a szövegvilága, mert simán rájuk lehet mondani, hogy giccsesek, de közben mégis őszintén és tiszta módon közölnek érzéseket. „Meghasad a szívem”, „csupa könny a szobám” – ki a faszom mond ilyeneket? Közben, miért ne mondhatnánk? Szeretem ezt a szikár, ugyanakkor színes nyelvezetet, amelyhez néha tudatosan is visszanyúlok.

MN: Szerintetek a hallgatóitok felismerik ezeket az előképeket a dalaitokban?

Szalai Anna: Nem tudom, hogy mit gondolnak a hallgatóink ezekről a dalokról, erre a részére még nem kaptam visszajelzést. Nem is nagyon találkozom egyébként ilyesmivel, szóval piaci szempontból lehet, hogy nem a legjobb hozzáállás ez a karádyzgatás.

Dorozsmai Gergő: Olyan szövegeket írsz, amilyeneket szeretsz, szerintem ez jó hozzáállás. Én azért egy picit befogadója is vagyok Anna dalszövegeinek, és mindig is csodálom a popérzékenységét, sok helyen nem is lehetne egyszerűbben fogalmazni. Pedig eleinte nagyon féltem az egyszerűségtől, régebben mindig megpróbáltam eltéríteni a zenét ebből az irányból. De az első közös próbánk óta számomra is felszabadító, hogy el merünk játszani egyszerű és egyértelmű dolgokat.

MN: Sokáig léptetek fel Szalai Anna és Dorozsmai Gergő néven, hivatalosan csak a tavalyi lemez óta vagytok L.A. Suzi. Miért éreztétek fontosnak, hogy a címadó dalból zenekarnév legyen?

Dorozsmai Gergő: Mert időközben zenekarrá váltunk.

Szalai Anna: Azért léptünk fel eleinte a polgári nevünkkel, mert nem jutott jobb az eszünkbe, közben pedig az is benne volt még a fejünkben, hogy ezek az én dalaim, és Gergő csak közreműködőként van mellettem. Aztán amikor kitaláltuk, hogy szeretnénk a továbbiakban is együtt alkotni és koncertezni, felmerült, hogy változtassunk ezen. Számomra ez akkor vált sürgetővé, amikor már nem csak sanzonokat játszottunk, és egyértelmű lett, hogy nem pusztán egy alkalmi kollaborációról van szó, hanem tényleg zenekari hangulata lett az egésznek. Annak ellenére, hogy továbbra is ketten vagyunk, és ez így is marad a világ végezetéig.

MN: A legújabb album megjelenésével kapcsolatban a közösségi oldalaitokon azt írtátok, soha nem írtatok és vettetek fel ilyen gyorsan lemezt. Alig több mint fél év telt el az előző anyag óta. Miért alakult ez így?

Dorozsmai Gergő: Mert nem álltunk le az alkotással. Nekem jót tesz, ha nem állok le a dalszerzéssel. Eléggé a szokások embere vagyok, így nagyon nehéz lenne visszatalálni, ha egyszer hátradőlnék.

Szalai Anna: Íródtak a számok, aztán januárban nagy mellénnyel azt mondtuk, hogy májusban simán jöhet egy EP. Végül nagylemez lett. Most megpróbálunk megállni egy kicsit. Bár én mindenképpen szeretnék egy új dalt kiadni még a nyáron.

MN: Megtaláltátok az L.A. Suzi-hangzást vagy számíthatunk még éles stílusváltásokra?

Szalai Anna: Én mindenképpen szeretnék zongorás dalokat, de nincsenek most ezzel kapcsolatban nagy elhatározásaink. Emiatt nem is aggódom, inkább az zavar, hogy megöl az űr magamban, amióta a lemezmegjelenéssel véget ért a kreatív folyamat.

Dorozsmai Gergő: A stílusok közötti ugrálás jó esélyt ad arra, hogy például visszatérjünk a zongorához. Azt sem szeretném, hogy az a zenekar legyünk, amelyik minden lemezen valami új stílust csinál, mert az elég fárasztónak tűnik. Vagy lehet, hogy végigkísérjük azt az utat, amit a diszkó bejárt, és csinálunk egy breakbeat-jungle lemezt? Nem.

MN: A Nem sírok, csak táncolok alapvetően melankolikus szövegeiben a személyes érzelmek mellett mintha generációs szorongások is előkerülnének. Több dal is arról szól, hogy milyen érzés ma Magyarországon és Budapesten élni. Van egy Biodóm című számotok, egy másik dalban a mini-Dubaj is előkerül. Ezekkel egyfajta korrajzot akartál adni?

Szalai Anna: Nem akartam szándékosan korrajzot adni, de pont a Biodóm mellett lakom Rákosrendezőn, ezek a dolgok személyesen is érintenek. A mini-Dubaj is, ami miatt lehet, hogy ledózerolják a lakást, amelyben élek. De inkább a korábbi lemezeknél voltak jellemzőek a társadalmi kérdéseket feszegető szövegek, most kifejezetten személyes dolgokról akartam írni. Nincs szoros koncepció a fejemben azzal kapcsolatban, hogy én lennék az elbeszélő, aki ilyesfajta edukatív gondolatokat szeretne átadni…

Dorozsmai Gergő: Na jó, de ez mind átfolyik rajtad. Ha emlegeted a Biodómot meg a mini-Dubajt, annak önkéntelenül is lesznek politikai felhangjai.

Szalai Anna: Mert ott van az ablakomban a Biodóm, a mini-Dubaj meg egy fenyegető kis szellő az életemben.

MN: Hány aktív formációnak vagytok jelenleg a tagjai?

Szalai Anna: Nekem van még a Csillagrablók, és a Csaknekedkislányba is bejárok kornyikálgatni. Nem bírnak levakarni magukról a fiúk, főleg amióta Gergő személyében a kettős ügynököt is elhelyeztem a zenekarban.

Dorozsmai Gergő: Én egy kicsit átszerveztem a dolgaimat most, hogy az L.A. Suzi egyre fontosabb lett az életemben. Úgy kezdtem az évet, hogy benne vagyok a Mayberian Sanskülottsban és éppen kiléptem a Felső Tízezerből, közben a Gustave Tiger-es Szabó Csabával is van egy szintipop-projektünk, a Káltes Ekwa. És igen, tavaly február óta én vagyok a Csak­nekedkislány billentyűse.

MN: Velük léptek fel a Budapest Parkban is. Hogyan lehet nagyszínpadra állítani egy duót?

Dorozsmai Gergő: Eleinte féltünk attól, hogy csak ketten vagyunk, de a Láng Művelődési Központban tartott lemezbemutatónk óta érzem, hogy úgy is sikerül megtöltenünk a színpadot, hogy Anna énekel, én meg gitározok és szintizek. Elég dolog történik így is a színpadon.

Szalai Anna: Illetve elkezdtünk tükör előtt próbálni, szóval igyekszünk fejleszteni a színpadi jelenlétünket.