Interjú

„Játszok neked Beatlest”

Thomas Dunford lantművész

Zene

Saját együttesének nevét az asztronómia ihlette. Barokk hangszeres létére többet emlegeti a jazz- és popzenészeket, mint Bachot. A lant és a lantjáték mai helyzetéről, a húrokról és az éneklésről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mi a legnehezebb a lantjátékban?

Thomas Dunford: Ahogy mondani szokták, az a nehéz, amit nem tanultál meg. Mint minden nyelvet, először ezt is nehéz „beszélni”. Eleinte a kezek koordinálása nehéz lehet.

MN: Nem nagyon hangos hangszer, ezért kell elöl ülnöd egy zenekarban? Vagy a szólama úgy van írva, hogy mindig jól hallható legyen?

TD: Decibelben van olyan erős, mint a gitár. Csak akkor kell erősíteni, ha szimfonikus zenekarban játszik.

MN: Te is gitárral kezdted, vagy a szüleid rögtön a lant felé irányítottak?

TD: Mindig játszottam mindkét hangszeren, gyerekkoromban ukulelén is. Kilencéves koromban a szüleim elvittek egy lantkurzusra, attól kezdve a lantot választottam, de a gitárt sem hagytam el.

MN: Szóval nem volt rebellis, rockzenész kamaszkorod?

TD: A lant révén a barokk zene mindig az életem nagy része volt, de mindig játszottam rock and rollt, Jimi Hendrixet, Doorst, Beatlest, sok hetvenes évekbeli zenét, és a saját dalaimat is.

MN: Érdekes lehet a Beatles lanton…

TD: Gyere el a koncertre, játszok neked Beatlest.

MN: És hallgatsz is mást, mint klasszikus zenét?

TD: Persze, miután rengeteg klasszikust játszom, ha itthon vagyok, szeretek mást hallgatni. Nagyon sok jazzt, popzenét, rapet, reggae-t, indiait – egyszerűen szükségem van erre.

MN: Hány különböző lantod van?

TD: Van négy archlute-om – ilyet hozok Budapestre is –, van egy nyolchúros reneszánsz lantom, és van egy reneszánsz gitárom és egy barokk gitárom. Ezek persze nem azonosak a mai gitárral.

MN: Vannak kedvenceid közöttük?

TD: Mindegyiket szeretem. Szeretek zongorázni, gitározni, lanton játszani, meg énekelni is – ez mind megannyi szín.

MN: Énekelni? Mit?

TD: Dowlandet, Beatles-dalokat, meg vannak popkoncertjeim is, ahol az én dalaimat játsszuk.

MN: Milyen hangod van, tenor, bariton?

TD: Magas bariton, nagyjából.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.