Az idők során többször is költöztek, jelenlegi helyüket 2010-ben találták meg a Révay köz 1. szám alatti apró üzlethelyiségben, amely tényleg olyan, mint egy szentély: a falakon nincs egy tenyérnyi szabad felület, mindent beborítanak a vinylek és a régi koncertplakátok. A Wave történetének központi alakja Pápai Sándor, aki alkalmazottként ott volt az alapításkor is, később tulajdonossá lépett elő. Órákig képes mesélni szenvedélyéről, olyan lelkesen idéz fel évtizedekkel ezelőtti emlékeket, mintha tegnap történtek volna.
A másolós hőskorszak
Pápai lemezboltos múltja a 80-as évek közepéig nyúlik vissza. Ezt az időszakot a mai napig másolós hőskorszakként emlegetik: a legtöbben üres kazettákkal jártak a boltokba, hogy így tegyenek szert kedvenc hangfelvételeikre. Akkor ez még nem volt teljesen illegális Magyarországon, a szerzői jogi szabályokat csak később szigorították az EU-s normákhoz való közeledés jegyében.
A lemezboltosok nagy része gyakorlatilag ebből élt – persze el is adtak lemezeket, de mivel a készletek korlátozottak voltak, ráadásul egy új kiadvány ára az 1000 forintot is elérhette, míg a másolás 80–100 forintból kijött, sokkal többen választották az utóbbit. A havi átlagfizetés akkoriban 4–6 ezer forint körül járt.
„Szatyorban hordtuk haza a kazettákat és vinyleket, egy ember 15–20-at is megcsinált éjszakánként, másnap jött az újabb adag” – meséli Pápai, aki a Szent István körúti Solarisban kezdte a szakmát. Mellette dolgozott az Országos Levéltárban, jazzműsorokat szerkesztett a rádióban, de ahogy egyre inkább beindult az üzlet, ezeket fokozatosan leépítette.
Az egyik törzsvevőjük vetette fel, hogy ha belevágnának egy saját vállalkozásba, ő tud egy kis üzlethelyiséget, ahol önállósodva folytathatnák. Így nyitották meg Himberger Györggyel 1989 nyarán a Wave-et, a mostani hellyel pont szemben. A forgalom hamar beindult, akkoriban óriási igény volt lemezboltokra.
„17 éves koromban, 1993 környékén kezdtem oda járni – meséli Tövisházi Ambrus zeneszerző-producer –, a hőn áhított zenék megkaparintása és fizikai birtoklása akkor olyan erős érzelmi reakciókat tudott kiváltani, hogy remegő gyomorral léptem be az előző héten beadott króm-dioxidos TDK kazettámért, amelyre csekély, fix összegért cserébe a wave-esek CD-ről átmásolták az új Nick Cave-, a B oldalra pedig az új Fall-lemezt. Persze akiknek volt pénzük CD-re (mert volt otthon lejátszójuk), horribilis összegért megvehették ezeket eredetiben is, de az emberek nagyobb része másolni és beszélgetni járt oda.” Tövisházi emlékszik arra is, hogy a hangfelvételi jogok sárba tiprásában akkoriban az állami zenei könyvtárak jártak élen, ahol percdíjért bármilyen zeneművet kazettára lehetett másolni. „Ott hiába kerestem volna Nick Cave- és Tom Waits-albumokat. Ráadásul a Wave-ben mindig remek hangulat volt, hárman álltak a pult mögött, az új előadókról mindig naprakészek voltak, mindenki dumált, és mindenki fontos dolgokat mondott” – teszi hozzá.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
