Lemez

Szélsőségek sodrásában

Négy metál

  • Vincze Ádám
  • 2016. február 14.

Zene

Az undergroundnak tavaly is jó éve volt: a lengyel black metal világuralomra tört, Amerika pedig az ügyes követőkről szólt.

Intronaut: The Directions Of Last Things A kaliforniai Intronaut egész óvatosan indult jó tizenegy, -két évvel ezelőtt, szerényen és kedvesen belesimulva abba a hullámba, amit épp akkoriban kezdtek posztmetálnak nevezni, és olyan, a Neurosis rituális, hosszú, epikus dalain felnövő fiatal zenekarok voltak a vezéralakjai, mint az Isis vagy a Cult Of Luna. Aztán egyre inkább magára talált a kvartett, és előző lemezük, a Habitual Levitations már egészen óriásira sikeredett.

A The Directions Of Last Things pedig még magasabbra helyezi a mércét, ugyanis a zenekar úgy tudott továbblépni és még szélsőségesebbé válni, hogy közben egyáltalán nem csúszott bele az öncélúság hibájába. Visszatértek a rekedtes-kiabálós énektémák, és a Fast Worms című nyitó nótát olyan brutálisan indítják, hogy az ember csak kapkodja a fejét, hogy aztán zökkenőmentesen váltsanak csilingelős gitárokkal körülrajzolt merengésekbe. Az Unlikely Event már egészen voivodi magasságokba emelkedik: ez az a dal, ahol végleg kapitulálni kell az Intronaut nagysága előtt. (Century Media, 2015)

 

 

 

 

Baroness: Purple A georgiai Baroness valahogy úgy sunnyogott a kétezres évek elején berobbanó Mastodon mögött, ahogy az Intronaut indult el az Isis nyomdokain, ám amíg a kaliforniaiak képesek voltak leválni a kezdeti inspirációt jelentő bandákról, a Baroness a mai napig sem tudja lemosni magáról azt a stigmát, hogy tulajdonképpen egy jóval kevésbé kísérletező, úgyszólván lakosságibb Mastodont hallunk.

Ezen a Purple című új lemez sem tud változtatni, és ez nem is feltétlenül baj, hiszen míg az utóbbi tíz évben szarrá hájpolt Mastodon képes volt egészen elképesztő hullámvölgyekre is (gondoljunk csak a borzasztó Crack The Skye-ra), addig a Baroness megbízhatóan hozza a kötelezőt. Ahogy itt is – de azért ennél több is lehetne bennük; aki ugyanis olyan dalt tud írni, mint a Chlorine & Wine, az egészen biztosan ihletett zenész, hiszen már csak ezért az óriási énektémákkal kitörölhetetlenné tett dalért érdemes meghallgatni a lemezt. Kár, hogy a többi dal kevésbé érdekes, és a túlkompresszált, kellemetlenül recsegős hangzással is erősen mellé­lőttek. (Abraxan Hymns, 2015)

 

 

 

 

MgŁa: Exercises Of Futility A black metal másodvirágzása valahol a 2010-es évek fordulóján jött el, és tart a mai napig. Ez a hullám ugyan csodálatos zenekarokat is elénk sodort, mint a Wolves In The Throne Room vagy a Krallice, de olyan indokolatlan vadhajtásokat is, mint az Alcest vagy a külföldi mainstream zenei média által agyonajnározott, de elég nehezen komolyan vehető Deafheaven. Azt viszont le kell szögezni, hogy hiába az utóbbi évek tengerentúli térhódítása, a black metal valódi gyökerei mindenképpen Európában keresendők, és nem is feltétlenül a triviálisnak számító skandináv országokban, hiszen például Magyarország (Tormentor), Ukrajna (Drudkh) vagy Lengyelország kimondottan erős a szélsőséges, underground zenék, vagyis leginkább a black (és a death) metal vonalán, még ha a lengyelek első számú extrémzenei exportcikke, a Behemoth mostanra gyakorlatilag komolytalanná is züllött.

A Mgła viszonylag fiatal zenekar, az Exercises Of Futility pedig a harmadik lemezük, amivel folytatják az eddig megkezdett utat: hosszú, nyomasztó dalokat jászanak valahogy úgy, mintha a Dissection-főnök, Jon Nödtveidt a Burzum rituális zenéjét próbálta volna megidézni. Az Excercises kicsit kevésbé meggyőző, mint elődje, a With Hearts Toward None volt, de minden tüskéssége ellenére is kellően változatos ahhoz, hogy berántsa az embert, a lemezzel pedig egészen február hatodikáig van még idő ismerkedni: akkor érkezik ugyanis a Mgła egy erősen ajánlott koncert erejéig Magyarországra. (Northern Heritage/
No Solace, 2015)

 

Batushka: Litourgiya A Batushka szintén lengyel zenekar, a Litourgiya című lemezzel pedig szó szerint a semmiből bukkantak fel múlt decemberben, és tarolták le, illetve írták át a legtöbb extrém zenével foglalkozó fanatikus év végi listáját. A koncepciójuk van annyira zseniális, hogy valahol érthetetlen, miért nem jutott eddig eszébe senkinek, ugyanakkor nehéz nem fenntartani a lehetőségét, hogy puszta trollkodásról vagy – ami még valószínűbb – valami egészen sötét és beteg humorról van szó. A Litourgiya ugyanis leginkább black metalos, riffelős, olykor doomig lassuló dalokra illeszti rá a szláv egyházi szertartások jellegzetesen mormogó hangon eldalolt énekeit, ily módon préselve egy lemezbe a kelet-európai, istentagadó black metal attitűdöt a híresen vallásos lengyel szellemiséggel. Ez a fúzió egyébként zeneileg annyira tökéletes, hogy a Litourgiya az év egyik legjobb lemeze lett: a komor férfiének csodásan simul rá a megdöbbentően vastagon szóló, hol tradicionális black metalba fordulóan csépelő, hol fenyegetően menetelő témákra, a hangzás, illetve az egész lemez profizmusa pedig azt sejteti, hogy rutinos elkövetőkkel van dolgunk. Sejteti, mert a zenekar tagjainak kilétéről eddig semmi sem szivárgott ki, és ez csak még érdekesebbé teszi az egyébként is kiváló anyagot. (Witching Hour Productions, 2015)

Neked ajánljuk