Lemez

Szélsőségek sodrásában

Négy metál

  • Vincze Ádám
  • 2016. február 14.

Zene

Az undergroundnak tavaly is jó éve volt: a lengyel black metal világuralomra tört, Amerika pedig az ügyes követőkről szólt.

Intronaut: The Directions Of Last Things A kaliforniai Intronaut egész óvatosan indult jó tizenegy, -két évvel ezelőtt, szerényen és kedvesen belesimulva abba a hullámba, amit épp akkoriban kezdtek posztmetálnak nevezni, és olyan, a Neurosis rituális, hosszú, epikus dalain felnövő fiatal zenekarok voltak a vezéralakjai, mint az Isis vagy a Cult Of Luna. Aztán egyre inkább magára talált a kvartett, és előző lemezük, a Habitual Levitations már egészen óriásira sikeredett.

A The Directions Of Last Things pedig még magasabbra helyezi a mércét, ugyanis a zenekar úgy tudott továbblépni és még szélsőségesebbé válni, hogy közben egyáltalán nem csúszott bele az öncélúság hibájába. Visszatértek a rekedtes-kiabálós énektémák, és a Fast Worms című nyitó nótát olyan brutálisan indítják, hogy az ember csak kapkodja a fejét, hogy aztán zökkenőmentesen váltsanak csilingelős gitárokkal körülrajzolt merengésekbe. Az Unlikely Event már egészen voivodi magasságokba emelkedik: ez az a dal, ahol végleg kapitulálni kell az Intronaut nagysága előtt. (Century Media, 2015)

 

 

 

 

Baroness: Purple A georgiai Baroness valahogy úgy sunnyogott a kétezres évek elején berobbanó Mastodon mögött, ahogy az Intronaut indult el az Isis nyomdokain, ám amíg a kaliforniaiak képesek voltak leválni a kezdeti inspirációt jelentő bandákról, a Baroness a mai napig sem tudja lemosni magáról azt a stigmát, hogy tulajdonképpen egy jóval kevésbé kísérletező, úgyszólván lakosságibb Mastodont hallunk.

Ezen a Purple című új lemez sem tud változtatni, és ez nem is feltétlenül baj, hiszen míg az utóbbi tíz évben szarrá hájpolt Mastodon képes volt egészen elképesztő hullámvölgyekre is (gondoljunk csak a borzasztó Crack The Skye-ra), addig a Baroness megbízhatóan hozza a kötelezőt. Ahogy itt is – de azért ennél több is lehetne bennük; aki ugyanis olyan dalt tud írni, mint a Chlorine & Wine, az egészen biztosan ihletett zenész, hiszen már csak ezért az óriási énektémákkal kitörölhetetlenné tett dalért érdemes meghallgatni a lemezt. Kár, hogy a többi dal kevésbé érdekes, és a túlkompresszált, kellemetlenül recsegős hangzással is erősen mellé­lőttek. (Abraxan Hymns, 2015)

 

 

 

 

MgŁa: Exercises Of Futility A black metal másodvirágzása valahol a 2010-es évek fordulóján jött el, és tart a mai napig. Ez a hullám ugyan csodálatos zenekarokat is elénk sodort, mint a Wolves In The Throne Room vagy a Krallice, de olyan indokolatlan vadhajtásokat is, mint az Alcest vagy a külföldi mainstream zenei média által agyonajnározott, de elég nehezen komolyan vehető Deafheaven. Azt viszont le kell szögezni, hogy hiába az utóbbi évek tengerentúli térhódítása, a black metal valódi gyökerei mindenképpen Európában keresendők, és nem is feltétlenül a triviálisnak számító skandináv országokban, hiszen például Magyarország (Tormentor), Ukrajna (Drudkh) vagy Lengyelország kimondottan erős a szélsőséges, underground zenék, vagyis leginkább a black (és a death) metal vonalán, még ha a lengyelek első számú extrémzenei exportcikke, a Behemoth mostanra gyakorlatilag komolytalanná is züllött.

A Mgła viszonylag fiatal zenekar, az Exercises Of Futility pedig a harmadik lemezük, amivel folytatják az eddig megkezdett utat: hosszú, nyomasztó dalokat jászanak valahogy úgy, mintha a Dissection-főnök, Jon Nödtveidt a Burzum rituális zenéjét próbálta volna megidézni. Az Excercises kicsit kevésbé meggyőző, mint elődje, a With Hearts Toward None volt, de minden tüskéssége ellenére is kellően változatos ahhoz, hogy berántsa az embert, a lemezzel pedig egészen február hatodikáig van még idő ismerkedni: akkor érkezik ugyanis a Mgła egy erősen ajánlott koncert erejéig Magyarországra. (Northern Heritage/
No Solace, 2015)

 

Batushka: Litourgiya A Batushka szintén lengyel zenekar, a Litourgiya című lemezzel pedig szó szerint a semmiből bukkantak fel múlt decemberben, és tarolták le, illetve írták át a legtöbb extrém zenével foglalkozó fanatikus év végi listáját. A koncepciójuk van annyira zseniális, hogy valahol érthetetlen, miért nem jutott eddig eszébe senkinek, ugyanakkor nehéz nem fenntartani a lehetőségét, hogy puszta trollkodásról vagy – ami még valószínűbb – valami egészen sötét és beteg humorról van szó. A Litourgiya ugyanis leginkább black metalos, riffelős, olykor doomig lassuló dalokra illeszti rá a szláv egyházi szertartások jellegzetesen mormogó hangon eldalolt énekeit, ily módon préselve egy lemezbe a kelet-európai, istentagadó black metal attitűdöt a híresen vallásos lengyel szellemiséggel. Ez a fúzió egyébként zeneileg annyira tökéletes, hogy a Litourgiya az év egyik legjobb lemeze lett: a komor férfiének csodásan simul rá a megdöbbentően vastagon szóló, hol tradicionális black metalba fordulóan csépelő, hol fenyegetően menetelő témákra, a hangzás, illetve az egész lemez profizmusa pedig azt sejteti, hogy rutinos elkövetőkkel van dolgunk. Sejteti, mert a zenekar tagjainak kilétéről eddig semmi sem szivárgott ki, és ez csak még érdekesebbé teszi az egyébként is kiváló anyagot. (Witching Hour Productions, 2015)

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.